A következő címkéjű bejegyzések mutatása: morzsák. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: morzsák. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. június 14., szombat

Mai morzsa

0 hozzászólás
Régen morzsáztam a készülő regényből. Ma sem fogok többet egyetlen apró szemnél, csak úgy:

– Nem lett megbolygatva a lakása? Nem költözött be valaki más?
– Tudtommal senki. Azt hittem, Adél fogja megörökölni, de Hilda valami számomra ismeretlen ikszed unokatestvérére hagyta, aki éli világát Hollandiában vagy Belgiumban, az üveghegyeken túl. Még fel sem fogta, hogy örökölt. Rá sem nézett a lakásra, még csak meg sem hirdette, hogy el- vagy kiadná. Szinte biztos, hogy úgy porosodik ott minden, ahogyan Hilda hagyta.
– Egy lakatlan lakás egyszerű célpont, a telefonálód simán besétálhatna maga a holmiért. Néha a legegyszerűbb a leghatékonyabb.
– Kaptafa. Ő az emberrabláshoz ért, én a betöréshez.

2014. február 13., csütörtök

Morzsák 3. – Rév Ede: Kifeküdnék

0 hozzászólás
Múltam ábránd,
jövőm emlék,
jelenem lék,
mindegy, mibe,
belemennék,
kifeküdnék,
nem a napra,
nem a pástra,
de a vállra,
mindkettőre,
fitos, netán
hegyes orrú,
altfekete,
szopránszőke
hangú nőkre.
 

2014. január 28., kedd

Morzsák 2. – Ez a beszéd

0 hozzászólás
Olvasóként is rajongok értük, de szerzőként talán még jobban vonzódom a sajátos, olykor infantilis párbeszédekhez. Szeretek velük játszani, csodálkozni rájuk, hogy miként alakulnak és bontakoznak ki, aztán zárulnak le. De leginkább azért kedvelem a párbeszédeket, mert a szereplőim nem egyszer egészen meglepnek ezekkel (legalább annyiszor, mint a cselekedeteikkel, ha nem gyakrabban). Úgyhogy legyen az eheti morzsa-tematika

A PÁRBESZÉD

*

– Kit temetünk? – súgta a gyászoló nőnek, aki távolságot tartott mindenkitől, még a koporsótól is, oda se ment a halotthoz végső búcsút venni.
– A férjemet – jött a válasz bánatos, mégis csodálatos hangon.
– Akkor maga özvegy?
– Az vagyok.
– Megismerkedhetnénk.


– De nem tetszik elmondani anyukámnak, hogy bejöttem? Mert azt mondta anyukám, hogy tudja, hogy a szomszéd nénik igazán kedvesek, meg minden, de nem illik. És tetszik tudni, most már te is szomszéd néni vagy, bár fiatal néni, mint anyukám, vagy a boltos bácsi lánya, aki még nem is néni, de nekem az, és jövő héten lesz tizenhét. Ha tizenhét leszek, lesz már saját bicskám meg íjpuskám, de lehet, hogy nem olyan igazi lesz, csak tapadókorongos. Meg persze elfogadnom sem szabad süteményt, és gyümölcsöt is csak mosva szabad, és meg kell köszönnöm. Itt nagyon sok a doboz. El tetszik költözni?
– Nem tetszek elköltözni. Ellenkezőleg: most költöztem ide.
– Tényleg – bólogatott a kisfiú.
– Gyere csak beljebb, de vigyázz az üvegcserepekre!
– Hú, hintaszék! Miért alszik?
– Mi alszik?
– A hintaszék.
– Alszik?
– Letakartad… Tetszett takarni. Ahogyan Zisch néne szokta a madarát. Ha izgága. Ha azt akarja, hogy aludjon.


– Vastag, mesés könyvet írok majd, amit nehéz megemelni, mert nehéz a szavaktól. Olyat, amiben képek is vannak. Olyat, mint a Winnetou.
A plébános erre hátravetett fejjel felnevetett, az álla egyenest az égre meredt, az ádámcsutkája fel-le hintázott közben.
– Le sem tagadhatnád, hogy anyád és apád lánya vagy! Író meg vonatrabló, még hogy! – dörögte barátságosan. Elmosolyodott: – Szóval már tudsz olvasni?
– Elsős vagyok.
– És hol tartotok az ábécében?
– K-nál.
– És már olvastad a Winnetout?
– És Az öreg halász és a tengert. Meg az Állatfarmot.
– Ezek komoly könyvek.
– Állatosak.
– Mit olvasol most?
– A sátán kutyáját.
– Az Sherlock Holmes történet, igaz?
– Igaz – bólintott komolyan Adél –, de én Dr. Watsonnak drukkolok.


– Miért loptad el a fát?
– Nem loptam el. Találtam.
– Találtad? Velem volt a bódéban.
– Hát, igen. Ott találtam.
– Gyakran találsz így dolgokat?
– Csak ha találok.
– Csacsiság volt pont a mögé a bódé mögé bújni, ahonnan elvitted, nem?
– Ez ugyanaz a bódé?

2014. január 20., hétfő

Morzsák 1. – Szellős, szeles, szeleburdi

0 hozzászólás
Ha ez itt tisztán énblog lenne, akkor most olyasmit írnék, hogy robognak a hetek, elhagynak a hónapok, és én a vártnál lassabban haladok a regénnyel. Illetve nem a vártnál (mert ismeretes, milyen lusta vagyok), hanem a tervezettnél. Csakhogy ez nem egy efféle blog, itt ilyesminek helye nincs. Punktum.
Úgyhogy a már tavaly beígért regénymutogatásra szorítkozom, persze másként, mint szántam: tíz-húszezer leütésnyi novellamennyiségek helyett morzsákat mutatok (és a változtatás jogát, naná, hogy fenntartom). Pedig az eredeti elképzelésem az volt, hogy ha mással nem, legalább a mennyiséggel imponálok. ^^’

Nos, ha a magam fukar módján csak morzsákat szórok a leendő olvasók elé, akkor azt legalább tematikusan tegyem, nem?
Eheti tematika:

A SZÉL

*

– Tessék – nyújtotta át a könyveket Adélnak –, ezeket kölcsönadom neked.
– Ha apa megengedi?
– Biztosan megengedi.
– Nem tudom – bizonytalankodott Adél –, apa nem szereti a meséket. Ha kérdezem, hogy hogyan születnek a kavicsok, vagy honnan fúj a szél, akkor olyan válaszokat ad, hogy a kavicsokat bányában bányásszák, a szél meg sima levegőmozgás, és hogy tanulni fogok hőtant az iskolában, ha eljön az ideje.

*

– Jön – felelték. És nem pazaroltak több szóra időt.
Jött. Vénséges szél volt. Nem öntudatlan óriás, nem afféle céltalan légtorlasz-kolosszus, annál sokkalta veszedelmesebb. Keserű leheletű volt, dörzsölt, kíméletlen, szívós és makacs. Kocogva haladt, fújtatva, de azért egyenletes ki- és belégzéssel, égrengető léptekkel. Pillanatra megtorpant, labdázott a szivárványgörccsel, többször magasba penderítette, behorpasztotta, elhajította, majd az egyre tornyosabb, mérgesen szikrázó szilánkfelleget ragadta torkon, gyűrte maga alá száz és száz karjával, és dérkarmaival marcangolta meg. Úgy foszlott el jégcsontos ujjai közt, akár gyerekkézben a vattacukor.

*

– Nem te vagy Rév Ede, a költő?
– A Rév Ede stimmel.
– Tehát te vagy te. A költő és mesehős.
– Még hogy! Miféle mesehős vagyok? A jellemfejlődésem: összeroppanás. De tényleg, köszi, miféle mese az enyém? Vannak tanulságai? Vezet bárhová? El lehet mesélni egy ötéves kislánynak fókapuszi és villanyoltás előtt?
– Talán még el sem kezdődött a meséd – tűnődött a fekete hajú, feketetekintetű szépség. Felpattintotta gyűrűjét, amit baljának mutatóujján viselt, hogy szürke port hintsen belőle Ede sörébe, épp csak egy csipetnyit. – Gyere, a szél elbír mindkettőnket.

*

Pedig Balambér nem mozdult, csak állt ott helyben. Nem ijedt meg attól, hogy a dagály térdig ér, nem lepődött meg, hogy apálykor alvó kagylók maradnak a mozaikszerű parton, csak a tenger zúgását, locsogását, suttogását figyelte. Aztán a szelekét. Nyári délelőttönként a Misztrál túrt a tarkójánál fogva a hajába, fülébe piszkált, só- és fügeillatú ajakkal csókolt, súgott, ígért, és napfényből font szárnya ragyogott, akár az angyaloké. Amikor a hegyek felhősapkát húztak, elengedték pórázon tartott, Bóra nevű, csaholós szélkutyájukat, aki gyáván, hidegen és hitetlenül kaffogta a magáét Balambér háta mögül. Ez a szél nem volt kitartó, hamar fáradt, elnyelte a tenger. Hanem nyár végével jött a cudar kedvű Nevere, habosra pofozta a partot, arcul csapta a kisfiút is, megcibálta a fülét, megrázta a vállát, ordibált vele, és Balambér éppen csak talpon tudott maradni, pedig a szél, amelyik éjszakánként úgy kocogtatta össze a villámokat, ahogyan rosszalkodók az evőeszközt, csak tréfálkozott vele. Amikor végképp beköszöntött az ősz, sötétszürke gúnyában jött a vén Sirokkó, úgy sírt, mint aki gyászol, és hűvös könnyei a kisfiú arcán csorogtak le. A tenger felszíne ilyenkor szikrázva vacogott.

*

Na, egyelőre ennyiből lehet találgatni, hogy mi lesz a sztori + hogy mennyire lesz modoros és/vagy mesekönyv. :D