2020. február 9., vasárnap

„Gondola” – miheztartás

0 hozzászólás
1. fejezet kész 2020.02.09
2. fejezet kész 2020.02.18
3. fejezet kész 2020.02.12
4. fejezet kész 2020.02.13
5. fejezet kész 2020.02.20
6. fejezet kész 2020.02.19
7. fejezet kész 2020.02.19
8. fejezet kész 2020.02.24
9. fejezet kész 2020.02.23
10. fejezet kész 2020.02.23
11. fejezet kész 2020.02.24
12. fejezet kész 2020.02.25
13. fejezet kész 2020.02.26
14. fejezet átolvasás alatt
15. fejezet átolvasandó
16. fejezet átolvasandó
17. fejezet átolvasandó
18. fejezet átolvasandó
19. fejezet átolvasandó
20. fejezet átolvasandó
21. fejezet átolvasandó
22. fejezet átolvasandó
23. fejezet átolvasandó
24. fejezet átolvasandó
25. fejezet átolvasandó
26. fejezet készül
27. fejezet készül
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet átolvasandó
32. fejezet
33. fejezet átolvasandó
34. fejezet
35. fejezet átolvasandó
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet

2020. február 8., szombat

2020 – szerzői terveim

0 hozzászólás
Szeretném befejezni a Gondola munkacímű regényt.
(Céldátum: 2020.07.06, hétfő.)

Utána szeretném befejezni a Földfény című kisregényt.
(Hogy az idei év végén végre ismét a Mesebeszéddel szöszölhessek.)

Szeretnék kiadót keresni és találni Hinni jöttem című verseskötetemnek.

2019. augusztus 7., szerda

A gömb

0 hozzászólás
MOBI letöltése
Nagymama
– Az igazán jó történet gömbölyű – mondogatta mindig Márta nagymamája. – Az eleje és a vége minden lehetséges szálon összeér: végig lehet simítani a felszínén, akár a kisunokám haján vagy egy friss embertojáson, amiben ott vibrál az élet, a jövő.
Nagymama, aki annak idején egyszerre töltötte be a család szeleburdi, fekete bárányának és bölcs jótündérének szerepét, sokszor mondott efféle furcsaságokat. Mindig mesélt valamit, egyszerre igaz és álomba illő történeteket, de ezeknek a szálai nemhogy összeértek volna, inkább szerteágaztak.
Nagymama, a rokonságban egyedüliként, gömbföld hívő volt, habár életének két örök társa, nagypapa és nagyrara egyaránt az űrkutatás úttörőjének számított. Nagypapa fiatalon berepülő éterpilótaként dolgozott, száztizenhét sikeres bevetésig jutott, így lett pártbizalmi. Nagyrara nyugdíjazáskor a Magyar Szocialista Kozmoszkutató és -szaporító Intézet alelnöki tisztségét töltötte be.
Csodabogár, mondták nagymamára. Természetébe még az is belefért, hogy pont Márta tizenharmadik születésnapján hajtsa halálra fejét:
– Füled érjen bokáig, kisunokám! – nyögte akkor. Arca mazsolának tűnt a marcipánfehér kórházi ágyban. A szikkadt, de örökké babráló, öreg ujjakban akadt még erő, nagymama csipeszként szorított rá Márta fülére, hogy magához húzza és csendesen belesúgja: – Engem hamarosan lomtalanít az én elvtársam, az élet.
Nagymama tehát egy évtizede elment, nagyrara pedig szó szerint utána halt, de rögtön, ugyanis a halotti tor során levetette magát a Kálvin téri tűtorony éttermének panorámás teraszáról. Mártának így rarai ágról a háromból csupán egy nagyszülője maradt, nagypapa, aki már korábban elhagyta nagymamát és nagyrarát, velük együtt pedig a családot: valami nemzetközi kiküldetés során Mexikóba disszidált, azóta kokacserjék árnyékában élt. A temetésre sem jött el, csupán egy bontott levelet kaptak tőle, amin „Puebla de Zaragoza” feliratú pecsét virított, hogy küld pezót – nem küldött –, és bocsássanak meg neki, de sehogy sem akaródzik hazalátogatni a vasfüggönyön át, nehogy a határkomiszárok rabosítsák a reptéren, és őszintén reméli, hogy a rokonok közül senki nem került feketelistára az ő önző megpattanása miatt? A mondat végére kérdőjelet biggyesztett, mintha megnyugtatást várna, mintha válaszolhatnának neki. „Nagyanyátokra pedig, az ostobácska, de csodaszép, búzaszőke, gömbföld hívő parasztlányra mindig jó szívvel fogok emlékezni. A túlvilágon talán újra összeszűröm vele a levet, csak tegye be előbb a fogsorát, ha rám mosolyog!” – zárta sorait.

2019. július 24., szerda

Írni könnyű

0 hozzászólás
Az íróságban az írás a legkönnyebb.

Közhely, de az író mindig ír, úgy átlagosan heti hét napot, napi huszonnégy órát. Minden idejét maradéktalanul kitölti ez az öntudatlan tevékenység, ami a szívverés meg a lélegzet kistestvére. Erre mondom, hogy könnyű.

Akkor is ír, ha utazik, ha sorban áll, ha a megélhetését biztosítja valami munkahelyen, ha koncertre megy, pogózik, ha gyereket nemz, majd nevel, ha depresszióba vagy szerelembe esik, ha fröccsözget egy naplementés teraszon, ha elhagyja a kedvesét, a szülőhelyét, a kulcscsomóját, vagy épp mindezek hagyják el őt, ha megtorpan a zöldséges pult előtt, ha azon csodálkozik, hogy milyen stabil a talpa alatt a hőlégballon kosara, ha fogat mos, szóval mindig.

Az ötletek is ilyesfélék, állandók: szembe jönnek, integetnek, kéretlenül az íróra köszönnek vagy útját állják, mindenfélék, tarhálók, röplaposztók, hittérítők, akár akarja ezt az író, akár nem. Van annyi ötlet lépten és nyomon, ébren és álomban, csak győzze az író beosztani valami láthatatlan, enyhén citromillatú elv mentén; de persze csak végtelen udvariassággal szabad választani közülük olykor egyet-egyet, nehogy a mulandó pillanatokban, a hétköznapokban hagyott/felejtett/megcsalt ötletek megsértődjenek. Mert hiába ír az író mindig, valahogy sosincs rá ideje. Az emberélet véges, az író nem adhat minden ötletnek ebből – önmagából.

De van ennek a létezésbe oltott írásnak – írásba oltott létezésnek – egy olyan pillanata, akár órákon, napokon, heteken át tartó pillanata, amit a tenyér zsibongása előz meg, és ami már túlmutat azon, hogy egy munkanaptól kifakulva, fáradtan és fásultan este mégis nekiül az író, hogy éjjel fél háromig két bekezdés sorrendjét cserélgesse, nem értve mért nem jó sem így, sem úgy. Az az egyszerre végtelenül élénk és átfoghatatlanul nyugodt, besűrűsödött és elnyújtott pillanat, amikor a világ beszűkül és kitágul, amikor már nem kell keresgélni a szavakat, mert azok vannak. Erre mondom, hogy könnyű.

Befejezni bármit, az nehéz. :)

Aztán, ha mégis sikerül, ha írásjel kerül a cucc végére, ha már nincs benne több húznivaló, ha már ásításig unja az összes immár bólogató tesztolvasó, akkor kezdődik csak a para. Hogy íme, itt ez a semmirekellő kis/nagy írás, és a francba is, házalni kell vele, kilincselni kell vele, bennfentesnek tűnő, ám nem túl érdeklődő ismerősöket kell zaklatni miatta, pályázni kell vele, várni, várakozni, veszteni vagy nyerni, aztán a nyerést százszor megbánva szerkesztői kérésre sírva átírni azt, ami (b+, hát nem látod?!) KÉSZ, na, az baromi nehéz. Ha az író családfája igen kiterjedt, ha egyszerre Sziszifusz, Atlasz és Herkules leszármazottja, akkor is. :D