Morzsák 1. – Szellős, szeles, szeleburdi

Ha ez itt tisztán énblog lenne, akkor most olyasmit írnék, hogy robognak a hetek, elhagynak a hónapok, és én a vártnál lassabban haladok a regénnyel. Illetve nem a vártnál (mert ismeretes, milyen lusta vagyok), hanem a tervezettnél. Csakhogy ez nem egy efféle blog, itt ilyesminek helye nincs. Punktum.
Úgyhogy a már tavaly beígért regénymutogatásra szorítkozom, persze másként, mint szántam: tíz-húszezer leütésnyi novellamennyiségek helyett morzsákat mutatok (és a változtatás jogát, naná, hogy fenntartom). Pedig az eredeti elképzelésem az volt, hogy ha mással nem, legalább a mennyiséggel imponálok. ^^’

Nos, ha a magam fukar módján csak morzsákat szórok a leendő olvasók elé, akkor azt legalább tematikusan tegyem, nem?
Eheti tematika:

A SZÉL

*

– Tessék – nyújtotta át a könyveket Adélnak –, ezeket kölcsönadom neked.
– Ha apa megengedi?
– Biztosan megengedi.
– Nem tudom – bizonytalankodott Adél –, apa nem szereti a meséket. Ha kérdezem, hogy hogyan születnek a kavicsok, vagy honnan fúj a szél, akkor olyan válaszokat ad, hogy a kavicsokat bányában bányásszák, a szél meg sima levegőmozgás, és hogy tanulni fogok hőtant az iskolában, ha eljön az ideje.

*

– Jön – felelték. És nem pazaroltak több szóra időt.
Jött. Vénséges szél volt. Nem öntudatlan óriás, nem afféle céltalan légtorlasz-kolosszus, annál sokkalta veszedelmesebb. Keserű leheletű volt, dörzsölt, kíméletlen, szívós és makacs. Kocogva haladt, fújtatva, de azért egyenletes ki- és belégzéssel, égrengető léptekkel. Pillanatra megtorpant, labdázott a szivárványgörccsel, többször magasba penderítette, behorpasztotta, elhajította, majd az egyre tornyosabb, mérgesen szikrázó szilánkfelleget ragadta torkon, gyűrte maga alá száz és száz karjával, és dérkarmaival marcangolta meg. Úgy foszlott el jégcsontos ujjai közt, akár gyerekkézben a vattacukor.

*

– Nem te vagy Rév Ede, a költő?
– A Rév Ede stimmel.
– Tehát te vagy te. A költő és mesehős.
– Még hogy! Miféle mesehős vagyok? A jellemfejlődésem: összeroppanás. De tényleg, köszi, miféle mese az enyém? Vannak tanulságai? Vezet bárhová? El lehet mesélni egy ötéves kislánynak fókapuszi és villanyoltás előtt?
– Talán még el sem kezdődött a meséd – tűnődött a fekete hajú, feketetekintetű szépség. Felpattintotta gyűrűjét, amit baljának mutatóujján viselt, hogy szürke port hintsen belőle Ede sörébe, épp csak egy csipetnyit. – Gyere, a szél elbír mindkettőnket.

*

Pedig Balambér nem mozdult, csak állt ott helyben. Nem ijedt meg attól, hogy a dagály térdig ér, nem lepődött meg, hogy apálykor alvó kagylók maradnak a mozaikszerű parton, csak a tenger zúgását, locsogását, suttogását figyelte. Aztán a szelekét. Nyári délelőttönként a Misztrál túrt a tarkójánál fogva a hajába, fülébe piszkált, só- és fügeillatú ajakkal csókolt, súgott, ígért, és napfényből font szárnya ragyogott, akár az angyaloké. Amikor a hegyek felhősapkát húztak, elengedték pórázon tartott, Bóra nevű, csaholós szélkutyájukat, aki gyáván, hidegen és hitetlenül kaffogta a magáét Balambér háta mögül. Ez a szél nem volt kitartó, hamar fáradt, elnyelte a tenger. Hanem nyár végével jött a cudar kedvű Nevere, habosra pofozta a partot, arcul csapta a kisfiút is, megcibálta a fülét, megrázta a vállát, ordibált vele, és Balambér éppen csak talpon tudott maradni, pedig a szél, amelyik éjszakánként úgy kocogtatta össze a villámokat, ahogyan rosszalkodók az evőeszközt, csak tréfálkozott vele. Amikor végképp beköszöntött az ősz, sötétszürke gúnyában jött a vén Sirokkó, úgy sírt, mint aki gyászol, és hűvös könnyei a kisfiú arcán csorogtak le. A tenger felszíne ilyenkor szikrázva vacogott.

*

Na, egyelőre ennyiből lehet találgatni, hogy mi lesz a sztori + hogy mennyire lesz modoros és/vagy mesekönyv. :D