2019. augusztus 7., szerda

A gömb

MOBI letöltése
Nagymama
– Az igazán jó történet gömbölyű – mondogatta mindig Márta nagymamája. – Az eleje és a vége minden lehetséges szálon összeér: végig lehet simítani a felszínén, akár a kisunokám haján vagy egy friss embertojáson, amiben ott vibrál az élet, a jövő.
Nagymama, aki annak idején egyszerre töltötte be a család szeleburdi, fekete bárányának és bölcs jótündérének szerepét, sokszor mondott efféle furcsaságokat. Mindig mesélt valamit, egyszerre igaz és álomba illő történeteket, de ezeknek a szálai nemhogy összeértek volna, inkább szerteágaztak.
Nagymama, a rokonságban egyedüliként, gömbföld hívő volt, habár életének két örök társa, nagypapa és nagyrara egyaránt az űrkutatás úttörőjének számított. Nagypapa fiatalon berepülő éterpilótaként dolgozott, száztizenhét sikeres bevetésig jutott, így lett pártbizalmi. Nagyrara nyugdíjazáskor a Magyar Szocialista Kozmoszkutató és -szaporító Intézet alelnöki tisztségét töltötte be.
Csodabogár, mondták nagymamára. Természetébe még az is belefért, hogy pont Márta tizenharmadik születésnapján hajtsa halálra fejét:
– Füled érjen bokáig, kisunokám! – nyögte akkor. Arca mazsolának tűnt a marcipánfehér kórházi ágyban. A szikkadt, de örökké babráló, öreg ujjakban akadt még erő, nagymama csipeszként szorított rá Márta fülére, hogy magához húzza és csendesen belesúgja: – Engem hamarosan lomtalanít az én elvtársam, az élet.
Nagymama tehát egy évtizede elment, nagyrara pedig szó szerint utána halt, de rögtön, ugyanis a halotti tor során levetette magát a Kálvin téri tűtorony éttermének panorámás teraszáról. Mártának így rarai ágról a háromból csupán egy nagyszülője maradt, nagypapa, aki már korábban elhagyta nagymamát és nagyrarát, velük együtt pedig a családot: valami nemzetközi kiküldetés során Mexikóba disszidált, azóta kokacserjék árnyékában élt. A temetésre sem jött el, csupán egy bontott levelet kaptak tőle, amin „Puebla de Zaragoza” feliratú pecsét virított, hogy küld pezót – nem küldött –, és bocsássanak meg neki, de sehogy sem akaródzik hazalátogatni a vasfüggönyön át, nehogy a határkomiszárok rabosítsák a reptéren, és őszintén reméli, hogy a rokonok közül senki nem került feketelistára az ő önző megpattanása miatt? A mondat végére kérdőjelet biggyesztett, mintha megnyugtatást várna, mintha válaszolhatnának neki. „Nagyanyátokra pedig, az ostobácska, de csodaszép, búzaszőke, gömbföld hívő parasztlányra mindig jó szívvel fogok emlékezni. A túlvilágon talán újra összeszűröm vele a levet, csak tegye be előbb a fogsorát, ha rám mosolyog!” – zárta sorait.
Márta
Mártának talán eszébe sem jutnak a nagyszülei, ha nincs a lomtalanítás, ha nem kerül közben a keze ügyébe a Wenus 75 világjáték-gömb.
– Ez lesz az első közös lomtalanításunk, amióta összeköltöztünk – duruzsolta két hete Berci egy szeretkezés után. Az utolsó után, mert a fiú másnap indult a termoszférába, szokásos havi útjára. – Hát van romantikusabb, mint együtt kihajigálni a szintén együtt felhalmozott, ám baromi felesleges holmikat? Például azt a rózsafautánzat dohányzóasztalt, amire mindig felteszed a pamutzoknis tappancsodat?
– Nincs – bújt közelebb a fiúhoz Márta, hogy gyengéden az alsó ajkába harapjon.
Na, ehhez képest hol volt most Berci? Sehol! Mi lesz így az együttség romantikájával?
Minden emberi számítás szerint Bercinek tegnap haza kellett volna érnie. A fiú a Lengyel–Magyar Baráti Űrfenntartó Vállalatnál dolgozott: szigonyosként gyűjtötte az űrszemetet. Meg persze szelektálta újrahasznosíthatóság szerint. Álommelónak nem, de pályakezdetnek megtette. Jó káderként hamar leteheti a férfiember a szigonyt, hálóvetővé válhat, aztán még feljebb kapaszkodhat a ranglétrán, főként, ha egy öregebb tovaris kicsit a hóna alá nyúl. Márpedig Bercinek akadtak pártfogói, nem is akármilyenek, lengyelek, sőt, oroszok. És mégsem ért haza időben.
Néha persze előfordult, hogy a takarítócsapatnak visszatéréskor egy-két napig a mezoszféra és a sztratoszféra határán kellett vesztegelnie valamelyik egészségügyi ballonállomáson, nehogy beszippantsa őket a Tavaszközy-szindróma, de ilyenkor Berci le szokott szólni sztratoszvjezen, hogy Márta ne várja feleslegesen, van pár nap csúszás…
Most viszont csak sima kuss.
Amúgy a Tavaszközy-szindrómának nem sok köze volt a dekompressziós légembóliához, ellentétben a közvélekedéssel – ahogyan a tavaszhoz sem –, inkább a Föld gravitációs teréhez, a hevesebb napkitörésekhez és az úgynevezett ötödik dimenzióhoz, amivel csupán a múlt század végén kezdett ismerkedni az emberiség, tapogatózva, elméleti fizikai síkon. Valamiért úgy tartotta a tudományos fáma, minél kisebb gravitációs erő hat minél kisebb, térbeli, négydimenziós objektumra – aminek saját gravitációs tere elenyésző –, annál könnyebben elveszhet az ötödik dimenzióban. A földi élővilágot megóvta a bolygó gigantikussága, de ha messzebb merészkedett az ember az űrsztyeppén – az ő elenyészőjével –, könnyű volt semmibe veszni „valami féregjáratban”. A párt nem tukmálta a népre ezt az információt, Márta viszont nem csak Berci munkája miatt, de a családja révén is tudott erről. Meglehetősen büszke volt rá, hogy anyai nagyrarájáról, Tavaszközy Morrosról nevezték el a jelenséget, mert ő és hat fős komandája határozták meg elsőként annak emberekre jellemző tünetegyüttesét: a halványlila nyelvi lepedéket, a fülzúgást, a heveny izomsorvadást tricepsz tájékon, a csonttövisesedést, a hármaslátást, illetve a térlátás ideiglenes – ritkábban végleges – elvesztését, végül az elhalványodást, a kikopást a világból. Nagy veszélyt jelentett ez az űrhajósokra, de a tapasztalat azt mutatta, hogy pár nap időzés a sztratoszféra tetején – úgymond „cseréptájékon” –, a „halvány gravitációba” szoktatás, illetve némi ózonpermet visszafordíthatja a folyamatot. Az űrcsónakokon és egyéb űreszközökön, bár olykor el-eltünedeztek, értelemszerűen nem lehetett a tünetegyüttest megfigyelni, de az embereken igen. Ezért is volt kifizetődő automaták helyett embereket felküldeni, mert élő Tavaszközy-jelzőként szolgáltak: ha bárkinek belilásodott a nyelve, sajgott a felkarja stb., akkor a ballonállomáson marasztalták az ereszkedő űrladikot, a teljes legénységgel együtt.
Bárcsak az űrszemétre is hatna a Tavaszközy-szindróma, ahelyett, hogy megannyi komoly gravitációs erővel bíró zátonnyá állna össze – gondolta Márta –, akkor nem kellene Bercit minden hónapban másfél hétig nélkülöznöm! Igazán találhatott volna földhözragadtabb állást magának.
– Ajánlom, hogy a huszonharmadik születésnapomra hazaérj! – mondta ki hangosan. Aztán utánaszámolt: hétfőig még négy nap, addig csak-csak.
Bizonytalankodott, hogy bosszankodjon vagy inkább aggódjon, amiért a srác nem ad életjelet, így hát, hogy elvonja kicsit saját figyelmét, egyedül kezdett lomtalanításba. Holnap hajnalban a közterület fenntartó mindent eltakarít a ház elől, addigra kell kitenni, amit ki kell. Mondjuk Berci és ő alig egy éve laktak együtt – szokatlan módon kettesben –, így nemigen akadt kidobandójuk. Ad egy, a dohányzóasztal kihajításáról szó sem lehet! Ad kettő, szinte tényleg holmi nélkül éltek, csak a legszükségesebbel vették körül magukat: egymással.
Jobb híján bontogatni kezdte a vendégszoba sarkába halmozott, jókora kartondobozokat. Ezekben csupa olyasmi rejlett, amire napi szinten, sőt, a költözés óta nem volt szükségük, ezért maradtak elfeledve, bedobozolva. Előkerült pár régi holmi, farmerkabát, diavetítő, szerszámláda, grillezős mikrosütő, könyvek, Bakony és környéke turistatérkép, de aligha lehetett ráfogni bármire, hogy na, ez végre felesleges.
Aztán előkerült a gömb. Lengyel gyártmány, évtizedes típus, Wenus 75 – nőknek. Ahogy Márta a kezébe vette és lefújta róla a vékony porréteget, rögtön eszébe jutott a nagymamája. Hogy gömbföld hívő volt. Hogy a jó történet gömbölyű és végig lehet simítani rajta, akár a kisunokája haján. Márta – mintegy viszonzásként – szívesen végigsimított volna nagymamája haján, vagy akár ráncos arcán, ahogyan gyermekkorában sosem tette, de csak egy sírkő maradt, már csak azt tapogathatja, ha kimegy a temetőbe.
Egyik tincsét önkéntelen kezdte ujja köré csavarni, közben átsétált a gömbbel a nappaliba, a kanapéra ült, lábát a dohányzóasztalra tette. Áthatóan nézte a koromfekete, mégis csillogó felületet, mindhárom szemével. Tizennégy volt, amikor kapta, elsős gimnazista. A nagymama már nem láthatta ezt a játékszert, de Márta biztosra vette, hogy tetszett volna neki. Tetszett volna neki, hogy csak nők használhatják, hiszen csak a női ujjbegyek emlék- és vágymembránjai elég finomak hozzá; a férfi- és a rórakéz túl durva ehhez, nem bírhatják működésre. Tetszett volna neki, amire való: a játék. És főként tetszett volna neki az alakja.
– Akár a Föld! – harsánylotta volna, kezét összecsapva, pontosan tudva, hogy ezzel bosszantja egész családját.
– Anya, komolyan, a föld nem gömbölyű! – szisszenne fel valaki, esetleg pont Márta rarája. – Akkor már miért nem rögtön korong? Tessék, egy kör. Legyen kétdimenziós!
– Hogy kör? Ne butáskodj kisrórám!
– Anya, felnőtt ember vagyok, geológus. Ha nem is hiszed, de szokd meg: a Föld hamba.
– Tudod, mi a hamba? A te nagy, buci fejed, az, rórám!
Jaj, hányszor voltak efféle csipkelődések a családban, és milyen kedves az emlékük! Ahogyan nagymama három kerek szeme csillogott, azzal a huncut, belső mosollyal! Lehet, hogy csak tettette a gömbföld hívőséget? Talán csak tréfált, hadd pukkadjon meg mérgében nagypapa és nagyrara? Ki tudja? Márta – még gyerekként – komolyra vette a dolgot. Talán egyszer megkérdezi erről rarát.
Pamutzoknis talpával arrébb taszigált pár apróságot a dohányzóasztalon – a mobilszvjezét, a hifi távirányítót, a mécsest, a sárkánypofát formázó öngyújtót –, hogy végül a lábát is levéve, rendesen felülve maga elé tegye a Wenus 75-öt.
A gömb szépen belesimult az asztallapba.
Márta előre dőlt és föléje hajolt, ráillesztette két tenyerét. Izgult, keze kissé remegett.
Nem is emlékezett már, mikor használta utoljára a gömböt. Még valamikor gimiben. Intenzív időszak volt az – neki és a gömbnek egyaránt. Nagy e-sport reménységet láttak benne, beválogatták a KGST kiemelt ificsapatába, hogy porig alázza az amerikai válogatottat. Az „amerikai válogatott” öt bolíviai, cipóarcú kislányt jelentett, fekete duplacopffal, még csak nem is Santa Cruzból vagy La Pazból: alpakkapásztorok lányai voltak az Andok magasából. Amikor a falusi tanító a kezükbe nyomta a gömböt – nem a lengyel Wenus 75-öst, hanem a satnya perui gyártmányt, a Lambda 2-est –, talán akkor láttak műszaki cikket, finomelektronikai holmit életükben először. Aztán jött, ami jött: Santa Cruzban az országos, Rióban az összamerikai versenyt nyerték meg, mert úgy teremtett világokat az az öt indián, kuszamosolyú csitri, hogy az egészen félelmetes volt. Még Márta számára is. Talán mert azon a földön máshogyan élik meg az álmokat, vagy mert az életet is mintha csak álmodnák, fene tudja, ennek ott hagyománya van – ahogyan Távol-Keleten is –, nem úgy, mint Közép- és Kelet-Európában. Itt nem álmodunk, csak álmodozunk, és nem megéljük a dolgokat, még csak nem is át-, csak úgy ahogy, nagyjából: túl-.
Végül – az elvárásokkal szemben – minden rémálommá vált: a KGST kiemelt ificsapata kapott ki. Durván. 21–4-re.
Nem Mártán múlt. Ő öt játszmájából négyet nyert – igen, mind a négy pontot ő hozta a szocialista blokknak –, és az ötödiket is csak azért veszítette el, mert a legvége előtt, amikor már egyértelművé vált a fölénye, diszkvalifikálták két bagatell hülyeség miatt: egyrészt három másodpercnél hosszabb ideig csak hatvanhét világra koncentrált a kötelező hetvenkettő helyett, másrészt két világon is kétszemű lényeket teremtett.
Ezután hónapokig cikkeztek Mártáról. Körbeugrálták a fotósok, ő meg úttörőnyakkendőben, fehér ingben, térdig érő, kék szoknyában pózolt, hóna alatt sötétlett a gömb, arcára derítették a fényt. Amíg a szorgos zsurnaliszták megírták a Népszabadság, a Młodzież és a Pravda hasábjain, hogy ő „a jövő világbajnoka”, „a KGST dicsősége”, nagyjából megtanult úgy mosolyogni, akár egy fogpasztareklám. Még nagyszakállú, fehérköpenyes tudósok is foglalkoztak vele, firtatták, minek köszönheti a tehetségét. Úgy vélték, harmadik szeme a titok nyitja, ami a megszokotthoz képest kissé feljebb ül a homlokán. Vagyis az általánostól eltérően nem egy tökéletesen egyenlő oldalú háromszög három sarkát képzik a szemei. Ki is mérték, hány perccel szűkebb hatvan foknál szemháromszögének felső szöge. Egy kezdő, pelyhedző állú újságíró palánta – bizonyos Berci, akkor tizenkilenc éves –, úgy fogalmazott, hogy egy ilyen pillantásban legalább olyan könnyű elveszni, mint a Bermuda-háromszögben. Írt még mást is. De egy népnevelő napilap nem közöl olyan cikket, amiben egy tizenöt éves gimnazista lány „okos és szexi”. El is csapta a főszerkesztő az ifjú Bercit, hogy örüljön, ha nem küldi utána a nagy fekete autót is, aztán a saját neve alatt közölte az írást némi módosítással.
Ami a bolíviai copfosokat illeti, őket megállították a tibeti copfosok – más néven a baráti Kínai Népköztársaság –, tehát többé szóra sem voltak érdemesek, még úgy sem, hogy ellentétben Mártával, ők felnőtté válva is a világ élvonalában maradtak. Márta néha megnézett egy-egy közvetítést a versenyeikről, titkon drukkolt nekik és örült a sikereiknek, viszont – szintén titkon – nem sokra tartotta, amit látott. Tele volt a hócipője a szabályokkal, a sok apró marhasággal, amit be kellett tartani, mert ezek mind keretek közé szorították a fantáziát.
A versenyzést is ezért hagyta abba… illetve azért hagyatták vele abba, mert az egyik ötletét kikotyogta csehszlovák csapattársának. Az a szende arcú, szeplős szőkeség csak annyit mondott, hogy pfuj, majd még aznap bepanaszolta őt a vezetőségnél. Hamar lemondtak róla, „a jövő világbajnokáról”, „a KGST dicsőségéről”. Nem vegzálták, csak kitették a szűrét. Más csapatokba sem vették be többé, még az iskolai szakkörről is kinézték, hátat fordítottak neki.
Mártát, ahogy ott ült a kanapén, két tenyerét a dohányzóasztalra simított gömbre helyezve, furcsamód mosolyra késztette ez az emlék. Keze remegése megszűnt, ujjbegyei felfénylettek. Bal kezével emlékeket, jobb kezével vágyakat pumpált a gömbbe, ezek lassan szivárogtak a Wenus 75 középpontjáig, ahol egyetlen, fénylő pontba sűrűsödtek. Aztán moccant egyet a gömb, és a belsejében tágulni kezdett a fényesség. Márta nem kapkodott, tudta, kell néhány másodperc, mire a szerkezet a játéknyelvi zsargon szerint „széthűl”, és valóban üzemkésszé válik. Lassan vette a levegőt, magában számolt – egy, kettő, három… –, közben élvezte a rég érzett, de ismerős bizsergést. Az enyhe statikus elektromosságtól megemelkedtek az alkarján a szőrpihék.
A hivatalos versenyeken a legtöbb játékos kilencnél kezd világépítésbe. Márta már tizenegynél járt, és kaján örömmel tervezgette magában, hogy a gömb pereméig engedi a fényt. Azt saccolta, hogy ez úgy tizenhatnál vagy tizenhétnél következik be. Tizenháromnál mégis meggondolta magát, mert hirtelen sötétedni kezdett a gömb legbelseje, mintha ki akarná kapcsolni valami automatika. Márta ujjai szorításával jelentősen lassított a belső szimulációs időn. Ez volt az egyik legnehezebb mozdulat, már ezerszer csinálta korábban, de elszokott tőle, alig sikerült.
– Csihhe!
A tőle telhető legjobb lengyelséggel adta a hangparancsot, de nem történt semmi.
– Csendes! – szólt, mire a gömbfelszínbe kék árnyalat vegyült, jelezve, hogy az eszköz lecsatlakozott a KGST-hálóról, csak a passzív „csendes-háló” maradt. Márta nem akarta, hogy valaki, bárki, régi barát vagy ellenfél, vagy akár egy eltévedt ismeretlen a játékába csatlakozzon. Nem akart párhuzamos, konkurens világokkal versengeni, csak építeni.
Tekert egy újabbat a gömb idején, egészen lelassítva azt. Elhatározta, hogy olyasmit csinál, amit még soha: nem lesz itt több száz vagy akár ezernyi világ, még csak hetvenkettő sem, dugja fel magának a szabályokat, aki alkotta! Csak egyet teremt, de azt az egyet olyan részletessé teszi, amennyire bírja.
Most a gömb fókuszán állított és a betekintési szöget változtatgatta. Versenyeken csak ritkán zoomolt mélyebbre a galaxisoknál, egyszerűen a hivatalos játékstílus ezt nem kívánta meg. Most viszont szó szerint válogatott a csillagok között: valami olyasmit keresett a fényben, ami hasonlatos a Naphoz. Sőt, ha már így tett, ráközelített a bolygókra, hogy találjon magának egy Földet. Csodálkozott, milyen hamar rálelt a megfelelő pöttyre. Még inkább ráközelített, mire az gömbszerűvé vált. Rádöbbent, hogy tulajdonképpen fogalma sincs, meddig lehet a Wenus 75 belső terében nagyítani.
Íme a gömbföld – gondolta magában. – Remélem, örülsz, nagymama.
De milyen is lehetne egy szimulált bolygó? A Wenus 75 régi típus, háromdimenziós szimulációk futtatására alkalmas, nem többre. Köti a formája. A tavaly gyártott hamba alakú Wenus 79-ben bizonyára már hambák a csillagok és a bolygók… Bár úgysem közelít rájuk senki a nagy kapkodásban, azon versengve, ki éri el mielőbb a hetvenkét „szupercivilizációt”, kábé másfél percen belül. Ehhez a mára már fájdalmasan lassú Wenus 75-tel, vagy akár a Lambda 2-vel is legalább négy perc kellett. (Ami azt illeti, mindkettőn az egyik bolíviai indiánlány tartotta a világrekordot, 3:56-tal és 3:49-cel.)
Márta egészen ráközelített a választott bolygóra, elgyönyörködött a méretéhez képest csodálatosan nagy holdjában. Bezzeg a Földnek nincs holdja, egy egészen aprócska sem, pedig biztos vagány lenne az égen, mondjuk egy tiszta, csillagos éjszakán, ahogyan visszaveri a Nap fényét. Vajon milyen szín illene ehhez a szép holdhoz leginkább? Amit ő a gömbföld mellett talált, az egy szürkésfehér gömbhold volt. Kicsit sajnálta, hogy nincs élénkebb színe ennek az objektumnak, vagy épp nem tarka, de úgy volt vele, hogy legalább van.
Elzárta a lávacsapokat, lehűtötte a földfelszínt, aztán tekert kicsit az időn, hogy a gőzök óceánná hűljenek. Egy régi ötletét használta, amit a versenyszabályok miatt eddig nem tehetett meg: egyenesen a vízbe teremtette az életet, pedig az egy igencsak agresszív oldószer. Úgy érezte, minden rendben, így újabbat tekert az időn, közben hagyta az élővilágot az óceánból kievickélni a szárazföldre. Ennek, ugye, fordítva kellett volna történnie, mégis sikerült. Simán. Pedig ilyenért bármikor kizárták volna.
Egyre inkább élvezte, hogy nem kell elapróznia a figyelmét, hogy egyetlen világgal foglalkozhat. Először aggódott, hogy unalmas lesz, de felemelő élménynek bizonyult. Úgy döntött, kipróbál más, eddig rejtegetett ötleteket is.
Kétszemű lényeket akart. Sok kétszemű lényt! Amúgy is vonzotta a kétszeműség. Olvasott valahol erről, hogy háromdimenziós térben bőven elegendő két optikai szenzor a megfelelő tájékozódáshoz. Mert azért az egy nagyon szűkre szabott tér ám. Képzeljük el, hogy van mondjuk fel és le, előre és hátra, gbóra és zúra, de teszem azt, nincs jobbra és balra, egyszerűen tényleg nincs. Ha nem kellene érzékelnünk valamelyik irányt, mert az nem létezne, vajon kitermelné-e a természet az ahhoz szükséges érzékszervi kombinációt? Ha négy helyett csupán három dimenzióban kellene tájékozódni, akkor úgy megállna az evolúció két szemnél, mint a sicc! És nem lenne ebből csetlés-botlás. Márta tehát megpakolta a gömbföldjét kétszemű lényekkel. Kétszemű és kétnemű lényekkel méghozzá.
A kétneműség nem számított tabunak, de versenykörülmények között nevetséges hátrányt jelentett volna. Hisz mindenki bebiflázta már alsósként a suliban, bevezetés a nanobiológiába órán, hogy „a fajfennmaradáshoz elengedhetetlen, kellő mértékű génváltozatosság csakis háromszülős modellel képzelhető el”. Az egyszülős modell – az osztódás – csupán sejtszinten működött, azon sem mindig, a kétszülős modell pedig évmilliókkal ezelőtt, félúton megbotlott és odaveszett a törzsfejlődés rögös útján.
De három dimenzióban – Márta dimenzióiban – nem kell az a fene nagy változatosság, abban elegendő lesz a szaporodáshoz két nem: egy férfi és egy nő. Mint Berci és ő. Kár, hogy rórát kell keresniük harmadiknak, ha majd egyszer tojást akarnak. Pedig olyan jól vannak kettesben! De a tojás az tojás.
Mindegy, kétszemű és kétnemű teremtményei lesznek, méghozzá tollasok, de egyben óriási termetűek, nehogy repülhessenek. Maradjanak csak földhöz ragadtak! Bárcsak Berci sem menne többé az űrbe szigonyozni! A lényeknek – pontosabban nagy többségüknek – nem is teremtett szárnyat, csak lábakat és mancsokat, azokat is leginkább három ujjal, mert abból is pazarlás minden végtagra öt. Lehet, hogy négy dimenzióba szükséges az öt ujj, de háromba tuti elég lesz három! Amúgy sem emberi kezeket teremtett, csak ilyen mancsokat, sőt, a nagyobb ragadozókon direkt elsatnyította a mellső végtagot, viszont akkora pofát adott nekik, akkora fogakkal, hogy iszkolt az útjukból minden. Nesze nektek, szabályok!
Lassan, kis bakugrásokkal tekergette előre a gömbidőt, figyelve, hogyan fejlődnek képzelt teremtményei.
Aztán váratlan dolog történt, Márta még nem tapasztalt hasonlót. A képzelt bolygóba irdatlan sebességgel csapódott valami, a gömb zizzent egyet, majd azonnal lejjebb vette a nagyítást, nagyságrendileg a kezdő játékosoknál általánosan megszokott metagalaktikányira. A felszínen betűk futottak végig, egy felirat:
„Az operációs rendszer észlelte, hogy ön nem rendeltetésszerűen használta az eszközt. Erről, a gyártó jogainak és érdekeinek védelmében biztonsági pillanatfelvétel készült, ha ön később, az eszköz esetleges meghibásodását tapasztalva garanciális igénnyel kívánna fellépni. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy ezt már nem teheti meg. A garancia csakis az eszköz ön által láttamozott használati utasításban leírtak szerinti használat közbeni meghibásodás, illetve az ön által jóváhagyott használatba vételi szerződésben kikötöttek szerinti használat közbeni meghibásodás esetén él. A garancia megszűnt. Az esetlegesen meghibásodott eszköz további használata lehetséges, legális, de a gyártó, a forgalmazó és a KGST tagállamai által nem javasolt. Amennyiben folytatni kívánja az esetlegesen meghibásodott eszköz használatát, kérjük, emelje el mindkét hüvelykujját a Wenus 75-v101 lapjáról. Amennyiben ön nem értette meg ezt a felhasználói üzenetet az esetleges helytelen nyelvi beállítások miatt, mivel eltekintett annak módosításától az első üzembe helyezés alkalmával, kérjük, térjen át az ön által preferált nyelv mielőbbi használatára, majd az archívumból keresse vissza a whAtrudoInghr20190524.log állomány 113456. sorában az S-TPIDIDIoT-SER előbélyeggel ellátott feliratot, válassza az opciók közül a fordítás megkezdését, végül olvassa el az általunk közölni kívánt, fontos, bizalmas információt! Szívélyes üdvözlettel, a Wenus 75-v101 fejlesztői csapata, valamint a KGST”
Márta nemhogy mindkét hüvelykujját, de a tenyereit is elemelte a gömbről, hovatovább talpra pattant. Kuncogni kezdett, csipetnyi felszabadultsággal. Emlékezett az egykorvolt estére, amikor a karácsonyfa mellé ült törökülésbe, hogy kibontsa az ajándékcsomagokat. A legszűkebb családi körben ünnepeltek. Anyától szarufésűt kapott és gyöngyklipszet, apától könyvet – Lemtől a Kiberiádát –, rarától pedig a gömböt. Utóbbinak örült a legjobban, mégsem tisztelte úgy, mint a többi ajándékot: az első pillanattól kezdve feszegette a határait. Legalábbis azt hitte, hogy feszegeti. És tessék, mostanáig ki sem derült, hogy a világteremtő játékot nem csak ostoba versenyszabályok korlátozzák, de a Wenus 75-nek van saját immunrendszere, valami biztosíték, relé vagy hasonló.
Vajon mi történt? Túlzottan belenagyított volna? Netán annyira szokatlan lényeket teremtett, hogy belebicsaklott a szimuláció?
Visszaült a kanapéra, egyik kezét óvatosan a gömbre illesztette. Az valóban meghibásodhatott, mert a metagalaktika fényfoltos ábrája visszatért, pedig a Wenus 75-nek a bőrkontaktus – azaz az „érintettség” – teljes megszűnésekor azonnal vissza kellett volna térnie üres, nyugalmi állapotába.
Márta lejjebb vette a gömbidőt, olyan lassúra, mint talán még soha – másodpercenként alig ezerháromszázhúsz év pergett le odabent –, hogy legyen ideje megkeresni a megfelelő csillagrendszert. Sokáig kereste, perceken át. Több napszerű csillag mellett talált kis méretű bolygót nagy holddal, de csak hetvenhetedikre lett meg az, amelyikkel nemrég játszani kezdett. Csalódottan látta, hogy hatalmas, tollas, kétszemű, kétnemű lényeit mind egy szálig kipusztította a figyelmeztető üzenetet megelőző becsapódás.
Jól van – morfondírozott –, akkor betartok bizonyos szabályokat. Embereket alkotok például. De nehogy azt hidd, te gömb, hogy örülni fogsz neki!
Akadt még pár ötlete, többek között az, amiért annak idején kirakták az ificsapatból: az elevenszülés. Ez volt rövid játékoskarrierjének egyik legbizarrabb gondolata. Maga is morbidnak találta, akár a kétszeműséghez és a kétneműséghez mérve is, hogy az anyák hasából a tojás óvó burka nélkül pottyanjanak a világra a gyermekek, csak úgy, csupaszon. Habár eddig sosem használta ezt, már tizenötévesen kitervelte a dolgot, igencsak aprólékosan. Például, hogy az anyát a gyermekkel zsinór kösse össze, amit szimbolikusan el kell tépni, hogy tényleg két testté, két lélekké válhassanak. Azt is kigondolta, hogy az újszülöttek tojásfeltörő, keményre szarusodott orra, ami egyesztendős korukra puhul fel és tompul vissza, nemhogy szükségtelen, de elevenszülő anya esetén egyenesen veszélyt jelent. Márpedig nem lesz itt semmiféle tojásfeltörés! Az ő világára pőrén születnek majd a háromdimenziós, kerekfejűnek becézett, kétszemű, kétnemű kisdedek, rögtön tömpe, puha orrocskával… és fogak nélkül, nehogy kirágják magukat a fényre!
Jó, legyen öt ujjuk, bánja is ő, ennyi engedményt tehet.
– Zajos! – adta ki hirtelen ötlettől vezérelve a hangparancsot.
Amint a gömb felcsatlakozott a KGST-hálóra, kiadott egy újabbat:
– Terminál!
Letöltötte a Wenus 75 használati utasítását, valamint a forráskódjának nyílt részeit. Először a használati utasítást tömörítette kis adagokba, aztán a kódot, majd az időt apránként előre csorgatva bombázni kezdte vele a bolygócska lakóit, akik hallottak fülsiketítő suttogást, láttak tündöklő árnyakat, érezték a mindenség ízét, kiszimatolták a semmi illatát, hogy végül rátapintsanak a lényegre. Márta úgy rájuk nagyított, nem is az arcukat figyelte, nem is kétszemű tekintetüket, hanem a pórusaikat a homlokukon, azon a tájékon, ahol a harmadik szemnek kellett volna lennie, amivel megpillanthatták volna a negyedik dimenziót, Mártát, a kanapét, a nappalit. A lány a bőrükön mászkáló atkákra nagyított, aztán az atomokra, a neutronokra, a kvarkokra, a világuk legmélyébe túrt, amíg nem maradt a gömbből több, csak tükörfelület. Kíváncsi volt, mit kezd a mesterséges intelligencia, a szimuláció a saját használati utasításával, saját kódjával, hogy végső soron ezekben legalább részben magára ismer-e?
Különös dolog történt. A gömblakók, a képzelt játékemberek olyasmit találtak fel, ami korábban nem létezett. Nevet is adtak neki: vallás. Mártát is elnevezték, mert nem ismerték az igazi nevét: Isten.
Csörögni kezdett valami. Márta összerezzent, nagy nehezen elvonta a tekintetét a gömbről, hogy aztán a mobilszvjezért nyúljon. Remélte, hogy Berci hívja, de a fiú képmása helyett egy ismeretlen hívót jelző férfisziluett világlott a kijelzőn.
– Márta? – szólt a telefonba egy vénséges, rekedt hang.
– Én vagyok az – lehelte erre ő.
Nagyot nyelt. A tarkóján át, a haja tövétől a háta közepéig szaladt egy hideg izzadtságcsepp. Nem akarta, nagyon nem, de tudta, mi következik: végig kell hallgatnia az öreg doktorbácsitól, hogy nagyon sajnálja, de Bercit szőröstül-bőröstül felfalta a Tavaszközy-szindróma.
– Mártika, én vagyok az, nagyapád.
– Nekem… nekem már nincs nagyapám – hűlt el erre a lány. – Az anyai hét, az apai öt éve hunyt el, és…
– Ne butáskodj, Mártika, tudod te, melyik nagyapád vagyok.
– A rarai?
– Hazajöttem. Hamis papírokkal. Hehehe. Gondoltam, vén csontként jót tesz majd nekem a hazai naplemente. De a határkomiszárok lekapcsoltak a reptéren. A hamis papírok miatt. Aztán amiatt, hogy vagyok, aki vagyok. Arra gondoltam… arra, kisunokám, hogy meglátogathatnál a fogdában. Válthatnánk pár jó szót. Hehehe.
– Amikor elhagytad nagyrarát és nagymamát, én jóformán még beszélni sem tudtam, nem is emlékszem rád.
– Ne légy szigorú! Örömmel töltene el egy magamfajta vén mihasznát, ha láthatná, milyen csinos az unokája.
Márta nagyot sóhajtott.
– Melyik fogdában vagy, nagypapa?
Berci
Az űrszemétszigonyozás jól fizetett, mondhatni kellemes középosztálybéli életszínvonalat biztosított, de pocsék meló volt. Berci csak azért vállalta el, mert miután kirúgták a Népszabadságtól – három ott töltött nap és három cikk után –, valahogy mindig megtalálta a főszerkesztő az új főnökeit, hogy egy snapsz kíséretében finoman mószerolja, így alig tölthetett egy-két hónapot bárhol: halpultban, azbesztpanel raktárban, szippantós tömlő végén.
Aztán elérkezett a pillanat, Márta betöltötte a tizennyolcat, Berci pedig egyszerűen bekopogtatott hozzá, illetve a szüleihez, hogy ő újságíró… volt… írt is egy cikket Mártáról… ami nem jelent meg… nem úgy jelent meg… de megjelent… és hogy ő nagy tisztelője ám a lánynak… a szeme háromszögének… és hogy vinné.
– Vagy úgy! Hogy vinné! – biccentette kissé oldalra a fejét Márta anyukája. – És mivel foglalkozik mostanság a volt újságíró úr?
– Mindennel – vágta rá Berci büszkén.
– Na, ha majd csak egyetlen dologgal foglalkozik az úr, mert a férfiak agya úgysem bír egyszerre többel, akkor jöjjön vissza, és vigye a lányomat, ha ugyan ő is azt szeretné.
Így esett a választás az űrszemétre. Ez tényleg annyira alja cucc volt, hogy még a főszerkesztő is megszánta, még ő sem akart utána nyúlni.
És Berci rögtön az első útján megtapasztalhatta, mit tartogat a gyanútlanoknak az űr.
Maradt pár csonttövis az izmai alatt, és néha még mindig arra riadt álmából, hogy sípol a füle, pedig nem, nem sípolt. Viszont igazán átkozottá a harmadik szeme vált, ami nyitva tartva annyira káprázott, hogy inkább leragasztotta és eltakarta homlokpánttal.
– Mi lett az úr szemével? – bizalmatlankodott Márta anyja, amikor pár hónappal később újból ajtót nyitott.
– Nekem tetszik a kétszemű – szólt ki a lány az anyja háta mögül, aztán a válla felett kikukucskálva rámosolygott a fiúra: – Te valami kalóz vagy, ugye?
– Űrkalóz.
– Na, jól van! – enyhült az anya. – Ha hoz egy jókötésű rórát az űr úr, akkor viheti a lányt.
De Berci rórát nem hozott, egyelőre esély sem lehetett tojásra. Ám olyan kitartóan udvarolt, hogy egy évvel ezelőtt mégis megengedték a szülők, hogy összeköltözzön Mártával.
Néha sétáltak a Margit-szigeten, kószáltak, csak úgy. A legtöbb fiatal hármasban andalgott, ahogyan illik – ők szégyenszemre ketten. Sanda tekintettel méregette őket a galambetető néni, a kukorica árus, a bringóhintós, de még az őzbak is az állatkert kerítése mögül. Ha bárki rákérdezett, hogy merre van a rórájuk, csak a vállukat vonogatták, aztán megtanultak hazudni valamit: hogy beteg, hogy dolgozik, hogy csavarog. Ej, de kár, pedig az édeshármas a legjobb, csóválta erre mindenki a fejét. Hiába, hazudni könnyebb volt, mint elviselni a lesajnáló, megvető, undorodó pillantásokat. Hogy csókolózhassanak – a maguk perverz módján: kettesben –, el kellett bújniuk a kíváncsi, ítélkező tekintetek elől. Legtöbbször a romos, felújításra váró víztoronyba szöktek be a szabadtéri színpad mellett, felcsigalépcsőztek a tetejére, hogy ott a kilátással mit sem törődve, szuszogva, már eleve légszomjjal tapadjanak egymás ajkára.
Aztán egy nap, nem is olyan régen, alig két hete, nyakon csípte őket egy tovaris. Mi tagadás, Bercinek nem ezzel kezdődött élete sikersorozata. Akkora bírságot kapott a nyakába – nem a kétfős csókolózásért, hanem mert feltörte a lakatot a lezárt víztornyon –, hogy hirtelenjében ki sem tudta pengetni.
Két napra rá csörgött a mobilszvjez, és neki újból a termoszférába kellett mennie. Nem akaródzott, de ment. A férfi azt csinálja, amit kell. Megy.
Elkaphatott valami nyavalyát, amiről persze nem szólt sem a rangidős szemetesnek, sem az űrkáplárnak, mert ő erős, bírja. Bírta a fenét! Már felszálláskor kavargott a gyomra, majd később, meló közben a szkafanderébe hányt. Előfordul, mondták neki, de azért a háta mögött kiröhögték. Hangosan, hogy hallja.
Később beletört a szigonya egy szemétzátonyba, amit képtelen volt egymaga behúzni. Segítségért kellett kuncsorognia. A lengyel műszakvezető úgy nézett rá, akár a véres ingre, figyelmeztette is, hogy bérpótlékról, túlórapénzről ne merjen álmodozni.
A visszatérés sem volt épp űrkátyúmentes.
Berci haza akart érni lomtalanításra, hiszen megígérte Mártának, ehhez képest sokáig abban sem lehetett biztos, hogy a lány születésnapjára visszatérhet, mert egy félhülye orosz, egy hűvös tekintetű róra, áfonyás rágót kínálgatott a legénységnek, amitől úgy belilult a nyelvük, hogy a ballonállomáson marasztalták őket pár napra, megfigyelésre.
A rágó sem volt teljesen szabályos, pláne, hogy lila, de mit keresett az űrhajón egy róra? Az esetek többségében kínosan ügyeltek rá, hogy a küldetések ne legyenek koedukáltak, férfiak csak férfiakkal utazzanak, rórák rórákkal, nők nőkkel. Ezzel próbált a vállalat elkerülni bármiféle szexuális visszaélést, zűrzavart. Ehhez képest ott volt köztük a róra, nagyon is, és úgy legeltette rajtuk hideg, kék szemét, mintha hajlandó lenne azonnal bárkit leszopni.
Berci hívni szerette volna Mártát, hallani a hangját, megnyugtatni, nehogy aggódjon: késni fog, de amúgy semmi Tavaszközy, ez csupán téves riasztás. Hanem az állomásvezető ajkát biggyesztve, háromüvegét az orra hegyére tolva mélyen a fiú tekintetébe nézett – a két letakaratlan szemébe – és közölte, hogy összeköttetés a földdel zéró, a sztratoszvjez kampec, bizony az, szerelő és alkatrész kell hozzá. Talán hetek, mire az egyik ideér, talán hónapok, mire a másik. Ki tudja, melyik, mikor?
Végül, mintha mégis happy endbe akarna kunkorodni Berci története, a vártnál előbb tisztult ki a nyelvük, még ózonpermetet sem kaptak, mehettek haza.
Nem vesződött a tömegközlekedéssel, már a leszállópálya tövében taxit intett.
– Sietek – szólt, és úrias intéssel próbálta jelezni, hogy nagyvonalú lesz. Az önvezető taxi nem értékelte a gesztust, betartotta a kreszt, a sebességkorlátozásokat. Pedig a fiú valóban sietett: várta a lomtalanítás, várta Márta.
Vagyis…
A lakás üresen fogadta.
Szólongatta a lányt, de hiába. Tűnődött, vajon hová mehetett?
Megtorpant a nappaliban, tekintete megállapodott a dohányzóasztalon. Ahol a két pamutzoknis lábfej szokott pihenni, oda most olyasmi simult, amit a fiú eddig csak újságcikkekbe illesztett fotókon látott: Márta gömbje.
Vajon miért vette elő? Pedig mindig azt bizonygatta, rühelli ezt a vackot.
Berci megdörzsölte harmadik szeme felett a pántot, és maradék két szemével alaposan megnézte magának az asztalt. Csak a Wenus 75 feketéllett rajta, de az a kellős közepén. A mécses, az öngyújtó és a távirányító a kanapé karfáján hevertek.
– Aha – értelmezte a látványt Berci, lehajolva a gömbért és az asztalkáért –, akkor ezt a kettőt kiteszem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése