2012. május 18., péntek

Örökség

AZW letöltése
PRC letöltése
Majdnem tíz éve már, hogy 2003-ban írtam egy novellát a Távoli Világokhoz, válaszként egy másik novellára, ami jó_vs._rossz témakörben, egyenes szálú történetvezetéssel (spoiler!) egy holtvadász elf csatáját mutatta be, természetesen az elf, tehát a szemszögéből. Ezt tekintettem kifordítandó bundakesztyűnek. Annak idején meg is jelent az irományom az RPG.hu-n, hanem azóta baleset érhette, mert az RPG.hu utódján az LFG.hu-n sajnos nem találom, csak hozzászólások jelzik, hogy valaha ott volt. Mindenesetre most némi átfésülés után elérhetővé teszem e-könyvként (AZW és PRC formátumban), illetve alább olvasható teljes terjedelmében. Bár nem tesz ki egy egész szerzői ívet, tanácsolom a letöltést, úgy kényelmesebb, mint képernyőről.

/me a torkát köszörüli + a fejét vakarja + kicsit röhög is, némileg, mert enyhe hitetlenkedéssel és/vagy borzongással tölti el, hogy mit és miként pötyörgetett össze kis híján tíz esztendővel ezelőtt. ;)

Örökség
Egy ásó, méghozzá repedt nyelű. Egy kúria. Néhány apró, de tetszetősen csiszolt gyémánt. Egy vörös selyem. Van-e közös bennük? Csupán annyi, hogy ugyanannak a történetnek a kellékei. Mert minden történet rendelkezik kellékekkel. A felsoroltakon túl kellék lehet egy külvárosi csapszék, hajnalig tartó tivornyák színhelye, olyan, amilyeneket az elszegényedett nemesi családok zülleni kívánó sarjai és kiöregedett zsoldosok látogatnak. Ahonnan a részegeket dohos odúba csábítják a szajhák. Undorral telt kupicák után, vakaródzva, félárboccal indulnak a férfiak a mámor viharvert kikötőibe, hogy még pirkadat előtt áldozhassanak az ösztönök izzadtság- és vérszagú, bolhás, tetves és poloskás oltárán. Továbbá kellék a már említett csapszék pincelejárója is, habár csak kevés derengést köp az éjszakába, a kihalt utcára. Szintén kellék a terebélyes, megtévesztően imbolygó árnyék, amint a pislákoló fényben az utcakövekre vetül.
Mindezek kellékek tehát. Már-már azt mondhatnánk, hogy csupán, ha a koldus nem félénk bizalmatlansággal méregetné a közelgőt, aki a sarki italmérés tátogó pincelejáratából, az alacsony boltív alól bújik elő fekete foltként, azt a bizonyos imbolygó árnyékot vetve. Aztán a léptek. Ellentétben az árnyék iménti megtántorodásával, a koppanások szaporasága, kimért egyenletessége józanságról tanúskodik. Talán mégsem a fanyar gyümölcsbor csábította korábban az ismeretlen alakot a pinceüregbe? És a koldus hiába próbál rejtőzni az árnyékok hamis oltalmában, az idegen feléje tart, mellette áll meg, szinte már felette. Úgyhogy a koldus szűkölni sem mer. Rosszra számít. Mi másra számítana? Hiszen még sorstársai is mindig csúfolják, leköpik, alamizsnát pedig hónapok óta nem kap: ami jut, azt a patkányoktól vagy a varjaktól cseni el. Nem csoda, hogy remegve, összeszorított ínnyel készül arra, hogy történjék valami. Valami rossz. Csak kisvártatva sandít fel, hogy a hínárszerűen előgomolygó lehelet látványa megbabonázza, mert a langyos tavaszi éj ellenére sűrűn gomolyodik elő a csuklya alól a kilélegzés párája. Mintha tél lenne. Tényleg jégcsapok gubbasztanak körben, a málló vakolatú házak ereszein, és dérlepedék borítja már az utcaköveket?
– Nem bántalak, ne félj – szól a koldushoz az idegen, aztán csuklyáját hátravetve kisvártatva hozzáfűzi, mint aki mégis bántani akar valakit: – Téged nem.
~
De minek is kezdenénk rögtön a végén? Ez a történet régebben, kétszáz esztendővel korábban kezdődött, valahogy így: A nemesi kúria lángokban állt, és a tízéves kisfiú, aki történetünk tulajdonképpeni főhőse, és akit akkor síró dajkája ölelt, remegve figyelte addigi otthonának pusztulását. Ha tudta volna, hogy könnyes szemén és izzadó arcán a lángok visszfénye csupán egy történetnek, ennek a történetnek kellékei, az sem vigasztalta volna. Ahogyan tűzbe vesző szüleinek, nővéreinek és kedvenc kutyájának összeégett látványa sem vigasztalta később.
Vannak kellékek, amelyek semmiképp sem illeszkednek az egészbe, mégis, nélkülük nem is lenne az egész.
A fiú neve Duhnan. Nem más ő, mint Dalmaron egyik nemesi családjának írmagja, s mert rokonait a szeme láttára mind egy szálig elemésztette a falánk tűz, a családneve már nem is méltó említésre. Illetve, talán egyetlen rokona akadt még: egy léha nagybácsi, aki állítólag kóbor lovagként tengődött akkortájt, s nem lehetett tudni, él-e, hal-e. Mégis kijelenthetjük, hogy Duhnan maradt a családi vagyon egyetlen, kizárólagos örököse, ámbár ez az örökség nem volt számottevő, és semmiképp sem ért meg ennyi pusztulást. Az elárvult Duhnan dajkájával együtt költözött a közeli kisvárosba, s csak ritkán látogatott vissza az egykorvolt kúria hamuleplezte romjához. Az ilyen látogatásoktól emlékeket remélt, az emlékektől pedig válaszokat vagy megtisztulást vagy bármit. De nem ébredtek benne emlékek, és nem érkeztek válaszok. Még keserűség sem lakozott benne, csak valami tompa bizonytalanság, hogy hányingere támadt.
Lassanként férfivá érett, s miként a többi nemesi származású, de majdhogynem nincstelen ifjú, ő is kicsapongó életbe kezdett. Módszeresen és gyorsan szipolyozta ki magát. Nem csak a bor meg a pálinka bódította estéről estére, de messziről hozott füvek keserű füstje is, hogy szédülnie és sokszor okádnia kellett. Az utcanők ölelése pedig hideg volt, száraz és kiábrándító; ellenben éles sikoltásaik annál részegítőbben hatottak. Minden szajha megérdemli, hogy kegyetlenül bánjanak vele, azért szajha a szajha, mondogatta, miközben véreset vizelt, vagy képtelen volt abbahagyni a vakaródzást.
Sokszor hallgatta szótlanul borittas társainak hőzöngéseit holmi kurvákról és arról, hogy miként mutatnak fügét mind az érdemtelen isteneknek, akik igaztalanul elfordultak tőlük, pedig ők levágnának vagy ezer megtermett orkot és meghágnának mégannyi mézcsókú szüzet, ha úgy hozná a sors. Ilyenkor mindig nevetnie kellett, kinevetnie őket, hogy patakzottak attól még a könnyei is. Egy alkalommal addig-addig nevetett, mígnem arcul köpték, földre lökték, összerugdosták, majd – mikor már nem csupán vonaglott a fájdalomtól, de még maga alá is csinált – méltatlankodva széledtek el. Attól kezdve mintha sosem ismerték volna: ha köszönt, nem köszöntek vissza. És ő még inkább az ital, a füvek és a szajhák rabjává vált.
Történt aztán egy fülledt tavaszi éjszakán, hogy találkozott a pékné lányával. S itt megjegyzendő, hogy ez a történet, bár sok-sok esztendőt elnyű, leginkább mégis a tavaszokat számlálja. Talán azért, mert tavasszal minden újjáéled, kivirágzik, mert a születés és az élet csodájának évszaka az.
Szóval Duhnan egy éjszakán találkozott a pékné lányával. Füvektől kábán meredt a lány arcára, a liszt rizsporszerű rétege alól kipiruló ábrázatra: kicsattanó egészségében, fiatalságában, mi több, naivságában volt valami visszataszító, valami kimondhatatlanul émelyítő és riasztó, de annyira, hogy attól már szinte irigykednie kellett. És az a félszegen, de kíváncsian csillogó szempár! A pékné lánya fiatal volt, nem tudta milyen veszélyes eltévedni a sikátorokban, miután beesteledik. Később hiába nyöszörgött, hiába pityergett, hiába rimánkodott az istenekhez... Duhnan vadul zihált, a lány hajába túrt, illetve megtépte azt, és közben röhögve hallgatta a könyörgő szavakat. És ahogy hallgatta, úgy érezte kicsinyek az istenek, gyarlók és gyávák, hiszen nem védik meg ezt az ártatlan teremtést. Korábban sem gondolt sokat az istenekről – de talán nem is léteznek, csak a pénzéhes papok kitalációi, hogy a piaci kofák ne csak egymáson köszörülhessék nyelvüket, állatias, szitokszóró dühükben.
– Ne az istenekhez könyörögj! – ordított Duhnan a lányra. – Hozzám könyörögj, szajha! Csak én vagyok itt! Csak én könyörülhetek!
De aztán már ő sem könyörülhetett. Ezt akkor értette meg, amikor a hold szederjes fénye a lány színevesztett, merev arcára vetült. Sietősen tápászkodott fel, hogy aztán kapkodva összegombolja nadrágját és leporolja térdét. Valahol a közelben – túlontúl közel – egy ablaktábla nyikordult, majd csapódott be, ő pedig zavartan kapta fel fejét. Hol a szűk utca világítatlan hosszába bámult, hol a lány arcára. Azok a semmibe bámuló, kifejezéstelen szemek, azok a kissé nyitott, még vérző ajkak!
Nem tudta, mitévő legyen? Először arra gondolt, hogy elvonszolja a lányt egész a temetőkertig. Csakhogy a temető, amely köré a város tulajdonképpen épült, messze volt, így biztos összeakadt volna pár hajdanvolt cimborával vagy néhány rosszkedvű városőrrel, és akkor mit mond? Pedig oda kellett volna vinnie, ott hamar eltüntethette volna a tetemet. (Volt idő, nem is oly rég, amikor a zöldellő ligetben sétálgattak az öregek meg a szerelmespárok, egész napnyugtáig; csakhogy jött a vérhas meg a dögvész, sorjában hulltak az emberek, és egymásra kellett földelni a halottakat, hogy lassanként valóságos dombbá magasodott a sírkert. Nem egyszer előfordult az is, hogy kikaparták a tetemeket a kutyák, hogy aztán a csontokon marakodjanak. Amikor pedig nem a kutyák túrták fel a dombot, akkor azért ásták ki a holtakat, hogy a temető falára akasztva száradjanak kicsit, hátha szagukat vesztik.)
Duhnan végül mást gondolt ki: nem a temetőkertbe cipeli a lányt, de nem ám, hanem a leégett kúriához, hisz úgyis amellett áll a családi kripta. Igaz, a kúria jóval távolabb van, de az út – a városfaltól eltekintve – az erdőn vezet keresztül, emberektől távol, s nem kell utcák tucatjain végigvonszolnia a tetemet fáklyavilágban.
~
– Már vártalak – szólt a dajka. – Tudtam, hogy előbb-utóbb elérkezik ez a pillanat.
Duhnan annyira ostoba arckifejezéssel meredt rá, mintha a háta közepét látná.
– Már vártál – ismételte meg önkéntelenül, majd ledobta válláról a pékné halott lányát.
– Mit akarsz? – kérdezte tőle a dajka. – Miért hoztad ide?
– Megöltem – közölte ő, mintha ez nem lenne nyilvánvaló, és válasz lenne bármire is.
– Szeretnéd visszacsinálni valamiképpen, igaz? – húzta feljebb egyik szemöldökét a dajka, és meg sem várva Duhnan bólintását, sziszegve fakadt ki: – Ó, milyen undorítóan buzog benned az élet, az ösztön, a vágy! Hát nem értettél meg semmit? Látnád most magadat: milyen szánalmas, milyen sebezhető vagy!
Ő pedig lehajtotta a fejét, úgy motyogta:
– Nem akarok szánalmas és sebezhető lenni.
– Segítek neked – közölte a dajka. – Bár életre nem kelthetem ezt a nyomorult teremtést, amúgy is jobb így neki, de tehetek értetek valami mást.
Azzal Duhnan orra alá dugta öklét és lassan kinyitotta. Markában egy apró, de tetszetősen csiszolt gyémánt csillant meg.
– Látod? Ez az örökségedből maradt.
– De… hiszen… – dadogta Duhnan – én… én nem örököltem semmit! A romon kívül.
A nő erre az arcába nevetett, egészen közelről. Áporodott lehelete befurakodott Duhnan pórusaiba.
– Dehogynem! – hahotázta. – Mamlasz! Nem hagyhattam, hogy semmire prédáld el azt, ami még egyszer hasznodra lehet! Menj, gyűjts gallyakat! Tűzre lesz szükségünk.
A tűz nehezen gyulladt meg, magasra csapott a füst, mert az ágak mind nedvesek voltak, őriztek magukban valamiféle tavaszi frissességet. A dajka szótlanul babrált a hajtásokkal, csupán tekintetéből volt kiolvasható az undor és a rosszallás. Végül mosolyra húzta vértelen ajkát, amikor látta, hogy a sorvadni kezdő ágakba mar a tűz. Szépen hímzett vöröslő selymet húzott elő, abba bugyolálta a drágakövet, úgy vetette a lángok közé. És csodák-csodája: a tűz bár izgatottan nyalogatta körül a kelmét, mégsem harapott rá, nem hamvasztotta el.
Sokáig ültek ott a kicsiny lángok fényében, a túl közel sötétlő erdő halk és idegesítő neszeit fülelve.
Duhnan a szavakat fontolgatva szólalt meg:
– Miután meghalt… és az arcába néztem… mintha… akár egy maszkot, úgy öltötte magára a halált. Az én halálomat, amit én adtam kölcsön neki. De nem ez rémített meg. Nem. Hanem amit a halál mögött láttam… illetve amit nem láttam mögötte… Hiába kutattam. Tudod, úgy éreztem, hogy nincs semmi, semmiféle kert, ahová az álnok istenek befogadhatnának és nincs örvény, amibe, ha úgy tartja kedvük, letaszíthatnának. Nincs újjászületés. Nincs már sem érzés, sem gondolat. Mindez szánalomra méltó vagy nevetséges vagy még az sem. Úgy éreztem, hogy a semmi van csak, a sehol.
A dajka bosszankodva ingatta a fejét. Áthatóan tekintett valahová Duhnan feje fölé.
– Ne a haláltól félj – mondta. – Minden fájdalom az életből, az ahhoz való ragaszkodásból ered. Ha ettől a parazitától megszabadulsz, soha többé nem fáj semmi. Hidd el! Ez az igazság.
Aznap éjjel már nem szóltak többet.
Mire pirkadni kezdett, lelohadtak a lángok. A dajka puszta kézzel kotort a parázsba, kiemelte a vörös selymet. A pékné lánya úgy feküdt tőlük nem messze, élettelenül, akár egy szépséges alabástromszobor, amit dicstelenül ruhába csavartak. Fakó arcán és kezén, ujjai közt ugyanúgy megült a harmat, akár körülötte a buja, zöld füvön. A dajka a test mellé térdepelt, aztán megtépte rajta a ruhát, hogy kibomlottak belőle a keblek. Tenyerébe véve óvatosan bontotta ki a vörös selymet – gyémánt helyett fekete port rejtett már csupán –, és ezt a port hintette a tetem mellkasára három körkörös mozdulattal. Különös rajzolat bontakozott ki a hűvös bőrfelületen. Duhnan kíváncsian sóhajtozott. Várt.
Felpattintotta szemhéját a pékné lánya, rögvest fel is ült, de olyan egyenes tartással, akárha seprűt szúrtak volna a gerince helyére.
– Él újra? – kérdezte álmélkodva Duhnan, mire a dajka rárikoltott:
– Mihaszna! Mindörökre ilyen ostoba maradsz már?
A lány olyan kifejezéstelen ábrázattal bambult maga elé, hogy az még egy szalmabábnak is nehezére esett volna. És ekkor Duhnan megértette. És felhorgadt benne az élet, és szaporábban kezdett verni a szíve, és elöntötte a féktelen düh, s persze azzal együtt a keserű tehetetlenség. Nyakánál fogva ragadta meg a dajkát, úgy rázta meg, közben az arcába ordított:
– Mit tettél?! Mégis, mit tettél te istentelen némberfattyú?! Mivé lett miattad ez a balvégzetű, pór riherongy?! Hát nincs benned semmi kegyelet, semmi szánalom?
A dajka, bár hörögve, de nevetett még a gyilkos erejű szorításában is.
– Miattam? – visszhangozta. – Hiszen te tiportad sárba, te ölted meg!
Duhnan erre ellökte magától. Tőrt rántott. Mióta egyszer összeverték, döfésre várva lapult ingujja alatt.
– Meghalsz, te becstelen!
– Ne fenyegess olyasmivel, amiről semmit sem tudsz! – üvöltötte vissza a nő. – Tán azt hiszed, hogy félek a haláltól, csak azért, mert te rettegsz tőle? Hát tudd meg: már halott vagyok! Halott, akárcsak a pékné lánya! Hát azt hiszed, megölhetsz? Már akkor halott voltam, amikor születtél!
Duhnan nekirontott és leteperte. A következő pillanatban furcsát súgtak az ösztönei: úgy érezte, mintha szerelmi dulakodásba keveredett volna. Felgerjedt benne a vágy, és lihegve próbált csókot lopni a dajkától, saját dajkájától, aki csak nagy nehezen tudta őt eltaszítani magától. De Duhnan nem engedte könnyen: ugyanúgy tépte meg a dajka ruháját, ahogyan az előbb az megtépte a pékné lányáét. Ettől lenyugodott csöppet. Fegyvertelen kezébe vette a fekvő nő arcát. Amúgy az állánál fogva méregette.
– Halott lennél? – furcsálkodott. – Lám, semmit, de semmit nem öregedtél gyermekkorom óta. Miért is nem vettem észre eddig?
Pillantása végigsiklott a nő ránctalan bőrén, a nyakán, válla hajlatán, fakó mellbimbóin.
– Halott voltál már, amikor megszülettem? – folytatta Duhnan eltűnődve. – És holtan szoptattál? Ezekből? És mondd csak, mi csorog egy halott csecseiből? Mondd, miféle mérget szívtam magamba akkor?
Lassan dajkája nyakához érintette tőrének hegyét.
– Rajta, vágd csak el a torkom, ha úgy tetszik! – suttogta neki a nő. – Meg mégsem ölhetsz!
Duhnan engedett valamelyest a szorításból. Szája szélét kezdte harapdálni, majd feltérdepelve kérdezte:
– Nem… nem hiányzik az élet?
– Miért, mi jó az életben? Az élet csak fáj, csak sajog. Hányszor mondjam? Ha vársz, magad is rájössz majd. Fogaid odvasodni fognak, sorban kihullnak, bőröd húsoddal együtt megereszkedik, tüdőd vizenyőssé lesz, vért izzad később. Lábad remegni kezd, mert bár vézna leszel, mégsem bírja majd a súlyodat; az ifjak pedig nevetni fognak rajtad, nevetni fognak ráncaidon, zihálásodon. S ami a legrosszabb, ekkor fog csak igazán kapaszkodni beléd az élet, ez a kis pióca. Megtéveszt majd, elhiteti veled, hogy nem tart rabságban, sőt, hogy szükséged van rá, hogy csak általa vagy valaki, és ettől minden pillanat kínnal és bánattal lesz tele. Akkor majd azt hiszed, hogy a halál közelsége ez. Pedig nem. De nem ám. Az élet fog marcangolni belülről, olyan kegyetlenséggel, ahogyan csak ő tud, s közben azt sustorogja majd, hogy mindez ajándék. Mondd, valóban ezt akarod?
Duhnan vállat vont. Mozdulata akaratlan volt.
– Nincs más választásom.
– De van! – közölte a nő. Öve alól egy bőrtokot, abból pedig egy apró drágakövet varázsolt elő. – Van választásod.
Így történt, hogy Duhnan végül a saját torka felé fordította a tőrt.
~
Több mint egy esztendőn keresztül nem látták őt a városban, már-már el is feledkeztek róla – róla, az eltévelyedett árváról –, amikor egy késő tavaszi délutánon előkerült. A melengető napsütés ellenére hosszú köpenyeget és földig érő sálat viselt. Kócos hajának őszbe fordult tincsei, viaszos arcbőre, üveges, ám annál mélyrehatóbb tekintete, de még az őt körüllengő, szappanszaggal elegyedő, tömény parfümillat is megriasztotta az embereket, akik jöttére ösztönösen elhátráltak, visszahúzódtak házukba, átsiettek az utca túloldalára, vagy egyszerűen csak lehajtották fejüket és lélegzetvisszafojtva, toporogva várták, hogy megfontolt lépteivel elhaladjon mellettük. Ráérősen pislogott hol erre, hol arra. Mintha egyenesen az emberek lelkébe nézett volna. Figyelte nyomorúságukat, hogy feszengve bár, de követelődzőn lobog bennük az élet, ez az apró, mégis mindent elemésztő, mécsvilághoz hasonlatos láng. Akaratlanul is megmosolyogta őket, a megkínzott rabszolgákat, a tudatlanokat, akik nem csupán szolgálják, de feltétel nélkül imádják urukat, az életet, aki pedig oly kíméletlenül bánik velük. Ahogy feljebb görbült szája sarka, mintha egy régi sebhely rándult volna meg az arcán, és egy maszatos utcakölyök, akiben fáklyatűzként táncolt az élet, sikítva iszkolt el előle. Nevetnie kellett.
Aztán elkomorodott. Terhes asszony teregetett egy nyitott spalettájú, emeleti ablakban.
A pékné lánya jutott eszébe. Az a perc, amikor a halott lány közölte vele, hogy a méhében megfogant valami, annak a mindent megváltoztató éjszakának mementójaként. Nem, nem az élet – hiszen miként foganhatott volna meg benne az élet? Mégis: bizonyos, hogy gyermeket várt, még ha nem is lehetett tudni, mifélét. A dajka szó nélkül karon ragadta a lányt, és az erdő mélyére kísérte. Később egyedül tért vissza, majd kurtán közölte, hogy mindenkinek jobb így. Duhnan vállat vont. Azt hitte, hogy a lány már nem tér vissza többet; amúgy sem nagyon érdekelte a dolog. A lány egy napra rá mégis visszajött, lekuporodott a kripta legsötétebb sarkában, és a kérdésre úgy válaszolt, hogy nincs már a méhében semmi – hisz méhe sincs.
Duhnan egy pillanatra megundorodott magától: talán mégis megkísértette az élet, amikor a terhes asszonyra nézett és a pékné holtan is zsörtölődő lányára gondolt? Nem, nem szabad gyengének lennie!
Bár gyűlölte a burjánzó növényeket, az indák, kacsok és tüskék zöldellő sokaságát, mégis tűrte, hogy a kúria romjának környékét, tehát a kriptát is mindinkább benője a gaz. Pedig szinte látta a szárakban lassan surranó, moccanó nedveket, a duzzadó életerőt. Legszívesebben minden növényt kitépett volna gyökerestül, sőt, rögvest az erdőt gyújtotta volna fel, hadd égjen, mint egykor a kúria, csakhogy a dajka meggyőzte: a liános bozót hasznukra van, elrejti őket. A városba is csak azért merészkedett, hogy a dajka tanácsára patkányokat gyűjtsön, mert, mint mondta a nő, ahol patkányok nyüzsögnek, azt a helyet elkerülik. Duhnan nem csodálkozott ezen: maga semmitől sem viszolygott jobban, mint a patkányoktól. Egyetlen élőlényben sem lobogott olyan hevesen, olyan hamvadni nem akarón az élet lángja, mint ezekben. Képzeletében minden patkány egy-egy villámokkal teletömködött szelence volt – félt hozzájuk érni, nehogy felpattanjon a fedelük, és megperzseljék. Pedig botorság volt perzseléstől félni: bőre sem forróságot, sem hideget nem érzett már. Ha olykor ilyesmit képzelt mégis, az nem lehetett más, mint a kihamvadt, régen leülepedett élet szánalmas, emlékszerű felkavarodása.
Mielőtt útnak indult a városba, először egy közeli patakban mosdott meg, próbált ideiglenesen megszabadulni a halál édeskés illatától, amit bár nem érzett, mégis mindig sejteni vélt. Tudta, hogy a víz jéghideg, annak kellett lennie, ám amikor belemártotta kezét, megfürdette benne arcát, nem érzett semmit. Télen sem érezte hidegnek a havat: olyan volt, mintha vattába tenyerelne. És a tűz sem volt már forró. Nem volt minek fájnia többé: megszabadult az élet lángjától.
Ahogy elmerengve bóklászott, ugatásra és morgásra lett figyelmes. Két kutya épp kegyetlenül megtépett egy szerencsétlent, egy vénséges, fogatlan kéregetőt. Arrébb részeg ifjak ácsorogtak, röhögtek. Minden bizonnyal ők hergelhették fel az ebeket, és uszíthatták a vénemberre. Amikor Duhnan közelebb ért, a kutyák először a szőrüket borzolták, aztán, miután beleszimatoltak a levegőbe, lapítva kullogtak el, nem törődve az ifjak mérges kiáltásaival és hívogató füttyögéseivel. Aztán az ifjak, a méltatlankodó részegek is elszéledtek: elegendő volt egyetlen megvető pillantást vetnie rájuk.
Szemügyre vette a földön heverő koldust. A vénség csont volt csupán és cafatokban lógó bőr. Testét mindenhol marások és harapások tarkították. Habár nem csupán pislákolt, de erősen lobogott benne az élet, mégsem ragaszkodott ahhoz, sőt: láthatóan meg akart szabadulni tőle, küszködött ellene. Duhnan figyelte, hogy a meggyötört öreg miként próbálja lerázni a láthatatlan rabigát. Nem csupán rokonszenvet érzett iránta, de úgy érezte, ez a vénség az első ember, akiben méltóságot talált. Lehajolt hát, és egy erőteljes mozdulattal kitekerte a nyakát. Aztán a vállára vette, és komótosan kisétált vele a városból.
Döbbenten súgott össze mögötte az egyre gyülemlő sokaság, de megállítani senki nem merte. A város falán túl már követni sem.
– Menj, gyűjts gallyakat! Tűzre lesz szükségünk – mondta Duhnan, amikor a kriptához ért.
A dajka bólintott.
Kisvártatva ropogott a tűz. Aztán előkerült a vörös selyem és egy újabb gyémánt – az örökségből.
A városban sokáig beszélték – persze csak nappal, csak derűs időben, csak bal fülcimpájukat jobb kezükkel megfogva –, hogy az öreg koldus szelleme bizony visszajár, és sorban magával ragadja azokat, akik akkor a kutyákat ráuszították. Voltak páran, akik úgy vélekedtek, hogy mindez rendjén van így. Mindenki kiérdemli a sorsát, mondogatták. Csak a patkolókovács nem beszélt soha erről, mert a bal füle hiányzott. Hét esztendeje is megvolt már annak, hogy leharapta az asszony, még a nászéjszakájukon.
~
Duhnan apránként tanulni és érteni kezdte dajkája művészetét, annak fortélyait. A nő folyvást biztatta is, hogy tehetsége, de leginkább szeme van hozzá. Úgy nagyjából öt- vagy hatévenként elment a városba, ami szinte mit sem változott látogatásai közt, és kitartóan kutatott azok után, akik szabadulni készen küzdöttek az élettel, ahogy ő fogalmazott: hősként.
Eltelt száz esztendő, aztán megint száz. A városlakók generációi már nem tévelygő árvaként emlékeztek rá, de nem ám: démonnak nevezték. Átoknak hitték, amely időről időre beteljesedik, megbolygatva a város nyugalmát. Azt beszélték, hogy a közeli erdőségeket már kísértetek egész serege lakja, és az öregebbek bizonygatták, hogy mindez így igaz. Persze akadtak páran, nyomorultak, alamizsnán tengődő megalázottak, akik megváltóként várták Duhnant. Egyetlen reménységüket látták benne: az elégtétel, a bosszú végső lehetőségét.
És most térjünk vissza oda, ahol belekezdtünk ebbe a történetbe. Vegyük elő megint a megfelelő kellékeket, a csapszéknek csúfolt pinceodút, annak lejáratát, a szűk utcát, az imbolygó árnyékot, a kimért lépteket, aztán illesszük eme kellékek közé a szereplőket is, a csuklyás alakot és a riadt koldust.
Amikor először beszéltünk róluk – emlékezzünk csak vissza – jelen időt kellett használnunk. Mert mi mást tehettünk volna? Valóban úgy érezhettük, mintha abban a pillanatban toppant volna elénk az a titokzatos ismeretlen, a maga váratlanságával, vagy netán kéretlenségével. Pedig mióta megállt az öreg koldus felett, azóta százszor is újjászülethetett a nap. Ha ugyan nem újabb évszázadok teltek el, majdhogynem kitörölve ezt a történetet mindenki emlékezetéből. Ilyenek a történetek, arcátlan módon becsapnak bennünket, pedig ha nélkülünk maradnának, lassan sorvadni kezdenének, hogy ne is maradjon belőlük más csak némi fonnyadt mondattöredék.
A koldus nem ezen mélázott akkor, mi több, eszébe sem jutott, hogy ő egy történet szereplője lehet: az érmét figyelte, hogyan csillan meg az ismeretlen hosszú ujjai közt, majd hull az utcakövekre, hogy pendülése válasz nélkül cikázzon át a közeli sikátorokon. A koldus ragadozóként meredt a pénzdarabra, már-már utána is nyúlt, ám észbe kapott végül. Hisz úgysem lehetne az övé, úgyis elvennék tőle, s még jó, ha meg nem fojtanák miatta.
– Nem kell? – kérdezte a jövevény. Arcát már nem takarta a csuklya, szürke volt, vagyis szürkésnek látszott. Persze a látszat gyakorta csal, s meglehet az éjszaka sötétje, a sűrűsödő árnyékok játszottak csak a koldus látásával, talán csak a félhomály kölcsönzött az idegen bőrének ilyen bizarr színt.
Az ismeretlen a vállánál fogva ragadta meg a feljebb kucorodó, elinalni készülő koldust, majd egyetlen mozdulattal taszította vissza a földre, a fal tövébe. Újabb kérdés következett:
– Mondd öreg, hallottál-e mostanában olyasmit, hogy valaki eltűnt ezen a környéken, esetleg meggyilkolták?
És az öreg – mert a koldus valóban öreg volt –, vonakodva bár, de válaszolt. Nyüszítő hangon, akár a csapdába szorult jószág. Hogyne hallott volna! Errefelé bármikor megeshet az ilyesmi. Mert kit érdekel, ha a magafajták közül eltűnik valaki, ha egy nemes ifjú vagy bárki más ebekkel tépeti szét? Itt ez – úgy ám – mulatságszámba megy.
Az ismeretlen ettől a választól kissé hátrébb hőkölt, még a rozoga, vékonycsontú vállat is elengedte. Szabadkozva jegyezte meg, hogy ő tulajdonképpen semmit sem tudott erről, és nem is erre gondolt.
– Én holtakra gondoltam – szólt csillogó szemmel. – Olyanokra, akik kikelnek sírjukból, aztán magukkal ragadják a szerencsétlen sorsú élőket, vagy a vérüket szívják. Már erősen érzem a dögök szagát. Keresem őket. Hidd el, a közelben vannak. Nagyon közel.
– Micsoda bolond fiú vagy te? – tátotta el a száját a koldus. – Meséket beszélsz! Nem szíjja az élők vérét senki, csak a pióca meg a szúnyog meg a kullancs. Az is éppen elég. De ha holtakat akarsz, eridj a temetőbe! Érzed a szagukat? Akkor odatalálsz.
Nem kellett több biztatás: az ismeretlen megfontolta a hallottakat, bólintott, majd sarkon fordult és indult. Az öreg egy darabig nézte, aztán, ha vonakodva is, de fintorogva utána kurjantott:
– Miféle szerzet vagy te, hogy holtakkal akarsz cimborálni? Ha neked lennék, békén hagynám ám mindegyiküket!
Választ már nem kapott.
Alig telt el pár perc, és sem szavakat, sem lépteket nem lehetett hallani a közelben. Csupán az utca kövén heverő ezüstdukát várta tűnődve, immár egymagában, hogy rátaláljon valaki. Talán majd pirkadatkor.
~
A dajka a dörömbölés hallatán szélesre tárta a kripta ajtaját. Az ágrólszakadt koldus ácsorgott odakint.
Duhnan először azt hitte, hogy meghalni jött ez az ember, de rögtön elhessegette magától a gondolatot, mert látta, hogy az élet nyomorult lángja miként vonaglik az öreg testében. Túl sok helyen mart még belé, megkapaszkodva a húsban, a csontokban, az erekben.
A dajka váltott pár halk szót az öreggel, aki aztán sietve elsomfordált.
– Mi az? Mi történt? – érdeklődött Duhnan.
– Nem tudni pontosan – morfondírozott homlokát ráncolva a nő. – Az öreg az imént találkozott egy elffel, aki, ha minden igaz, a szürkébbik fajtából való. Ráadásul minket keres. Jobb híján a temető dombjához küldte, és rögtön idesietett, hogy szóljon nekünk.
– Egy szürke elf? Mit akarhat?
– Nem tudom – vallotta be a dajka –, de rosszat sejtek. A legjobb lesz, ha elmegyek a többiekért. Szükség lehet rájuk.
Az ajtóból fordult vissza, hogy Duhnannak adjon valamit: egy üveggolyót. Pillantásuk előbb hosszan összefonódott, utána mindketten a golyóbist nézték. Mintha iszapos vizű tó örvénylett volna benne, szinte feketén.
– Ez egy kry-liar. Ha kell, azonnal harapd el! Ez majd megvéd – suttogta a dajka, aztán forrónak tűnő csókot lehelt Duhnan ajkára.
Alig egy óra elteltével Duhnan egyedül állt a kripta mélyén. Hosszú idő óta először félt. Bár ő nem nevezte volna félelemnek, amit érzett – már nem emlékezett rá, hogy milyen az. Mert nem verejtékezett, a tenyere sem izzadt és torka sem száradhatott ki ennél jobban. Már nem kétségek gyötörték, hanem a bizonyosság. Tudta, hogy a kripta ajtaja előtt, élet és halál közt, a létezésért folyik a harc. Tétlenül hallgatta az alattomosan beszűrődő csatazajt, a kiáltások és sikoltások nélküli dulakodás váltakozó ütemű hangfoszlányait. A kripta falai közt csorbán morajló visszhangot vert minden pendülés, minden suhanás, minden puffanás, minden, ami odakintről fenyegetően áradt befelé. Elképzelte, ahogy barátai és lekötelezettei, az erdőben bujkáló holtak sokasága, akik korábban az ő jóakaratából vehettek elégtételt az élőkön, most sorra pusztulnak egy ismeretlen, náluknál nagyobb és kíméletlenebb erő által, ami nemhogy nem fél sem lidércektől, sem kísértetektől, de inkább vadászik azokra.
Egyszerre csak, akárha egy haldokló szíve csendesülne el, elcsitult az kinti lárma. Duhnan visszafojtotta volna lélegzetét, ha ugyan lélegzett volna még. Markában szorongatta az üveggolyót, talán egyetlen esélyét.
Lomhán, ám hangtalanul nyílt résnyire a kriptaajtó, és a sötétbe pászmaként türemkedett a vakító holdfény. Aztán az ajtónyíláson begurult valami: tompa puffanások kíséretében bucskázott le a kopott lépcsőfokokon, majd a faragott kőpadlón állapodott meg. Duhnan a dajka levágott fejére, még mindig halványan derengő szemébe bámult. Szájába vette az üveggolyót, hogy összeroppantsa fogával. Hagyta, hadd marjanak az apró üvegszilánkok ínyébe, nyelvébe és torkába, úgysem érzett fájdalmat. Viszont ízt azt érzett, mintegy kétszáz esztendő óta először, bár nem tudta volna megmondani, hogy mifélét.
Úgy érezte, mintha belülről akarná valamiképpen beszippantani, elnyelni a szelídíthetetlen energia, a testének legmélyére furakodó, üveggolyóból szabadult, folyékony láz. Érezte, hogy ereiben szerteiramlanak a csípős patakok, elmosva a porrá omlott vért, átitatva az immár két évszázada száradó izmok megcsomósodott kötegeit. Fürkésző szeme egyre több részletet látott meg a homályban: észrevette őseinek koporsóin a szúrágta réseket és látta a dajka levágott fejének fürtjei közt a döglött tetveket is. Talán összeszűkültek a kripta falai, vagy ő nőtt volna ilyen hatalmasra hirtelen, ki tudja? Érezte – kétszáz esztendő óta először –, hogy lélegzetet kell vennie: sípolva áradt be táguló tüdejébe a levegő.
Ekkor megjelent a kripta ajtajában az ismeretlen. Habár arcbőrének színét nem lehetett megítélni – hiszen a csuklya árnyékot vetett rá –, de Duhnan már első pillantásra tudta, hogy ez az elf nem lehet szürke. A mindenséget is felfalni akaró erdőtűzként tombolt a jövevényben az élet, és Duhnannak el kellett ismernie, milyen fenséges látványt nyújt ez. De meg is borzongott ekkora élet láttán, olyan érzés kerítette hatalmába, amit leginkább az émelygéshez tudott volna hasonlítani. Soha korábban nem látott elfet. Hiába tudta azt, hogy az elfek a leginkább élő teremtmények ezen a világon, mégsem volt erre felkészülve. Igen, ilyenek ők, az erdők fogadott gyermekei; közelségükben eleven hárfaként szuszognak a fák, valamiféle lüktető, bódító dallamot árasztva magukból. Belegondolni is szörnyű.
Az elf óvatosan beljebb lépett, Duhnan pedig kárörömmel vette észre az őrjöngő életmáglyában a halál fagyosan, kitartóan csírázó ürességét. Mert ott lapult az elf bordáinak oltalmában, szívének egyik pitvarában a semmi. Talán nem volt nagyobb egy siheder bolhánál, de Duhnan tudta már, hogy van esélye. Próbaként megmozgatta végtagjait, aztán sötétségből kovácsolt karmait kimeresztve – ezekre nem emlékezett, azt sem tudta, mikor, miként növeszthette őket – támadott.
~
Ébredezett az erdő, a lombok oltalmában gubbasztó madarak csivitelni kezdtek, miközben a baglyok jóllakottan, ám duzzogva tértek nyugovóra. A fatörzsek közé besurrant a hajnali verőfény.
Az elf nem messze a hajdani kúria romjától, a kripta előtt álldogált nehéz szívvel. Kardját a földbe szúrta, arra támaszkodott. Körötte a fűben és a cserjék közt csontok és aszott testrészek hevertek szerteszórtan. Megtörölte verejtéktől ékes homlokát. Ahogyan pillantása kézfejére tévedt, megremegett. Hiába minden, emészti már a visszafordíthatatlan kór, pont úgy, mint egykor mesterét: bőre, lám, egyre hamuszürkébb.
De amúgy is haza kellene térnie. Talán akad még valaki, aki hazavárja Singellenn falai közé.
Nem volt még vadászat ilyen nehéz. Egy kurta sóhajtással ismerte be önmagának, hogy ez alkalommal csupán a szerencsének köszönhette diadalát, azt, hogy nem ő vált végül áldozattá. Sok mindent látott és megélt már korábban – még két alig kivehető, de annál fájóbb heg is akadt a nyakán, baloldalt –, csakhogy egy afféle démonszégyenítő rémség, mint ami a kriptában várakozott rá… Erre nem volt szó, és ő nem is akarta, hogy legyen.
Messziről kiszúrta a tétován közelgő koldust, akivel még az éjszaka beszélt. Emlékezett rá, hogy az öreget a félelem eltéveszthetetlen illata lengte körül. Nem is merte útbaigazítani őt, pedig nicsak, hiszen ismeri az idevezető utat!
Nem mozdult; bevárta az öreget.
A koldus rémült, rángó arccal pislogott körül, tekintete ide-oda cikázott a füvek és levelek közt megbúvó maradványokon, szája szegletéből nyál buggyant elő. Térdre roskadt az elf előtt. Egész testét hangtalan zokogás rázta.
Az elf tűnődve nézte.
– Miféle őrült rettegéstől szabadulhattál meg, te szegény, hogy most így szakadt ki belőled? Mennyi mindent kellett eddig visszafojtanod – mormogta megértőn. A koldus vállára tette a kezét, de nem azért, mint korábban, hogy a földre taszítsa, hanem azért, hogy bátorítsa kicsit. Tenyerét a kiálló lapockán nyugtatta. – Már nincs mitől félned. Láthatod: nincs többé kísértet. Egy sem. Ne aggódj!
Az öreg felnézett rá. Két óriási könnycsepp gördült elő szeméből.
Az elf ekkor fogta a kardját, búcsút intett vele, aztán eltűnt az erdő sűrűjében. Mögötte összeölelkeztek a lombok.
~
És íme, utolsóként érkezik történetünkbe ez a meghatározó szereplő: a vándor kubikos. Egyik vállán a batyuját hordja, szinte minden cókmókja belefér – a repedt nyelű ásón kívül, ami a másik vállán pihen. Tekintsük meg jobban ezt az ásót, s bár a nyele hosszában repedt, mégse fitymáljuk le, mert ez az a kellék, amely történetünkre legvégül pontot tesz majd.
A kubikus harmadnapra sem kapott munkát, tehát tegnap este döntött: a következő pirkadatkor odébbáll, elhagyja a várost. Úgy is tett. Beugrott még ugyan egy felesre az egyik sarki ivóba, de aztán vidáman fütyörészve, ruganyos léptekkel indult útjára. Nem vette észre, amikor egy ácsingózó ezüstérmére lépett, ám ha észrevette volna, akkor se vette volna fel: soha nem fogadott el semmit, amiért nem dolgozott meg – sem a sorstól, sem mástól.
Kisvártatva az erdei úton haladt, maga sem tudva, merre. Csak azt tudta, hogy estére egy másik városban vagy faluban akar lenni, ahol munka, tehát étel és ital várja, no meg fekhely. (Egyszer az erdőben kellett éjszakáznia, s bár szerette nagyon a vándoréletet, azt a lidércnyomásos éjjelt nem kívánta vissza.)
Óbégatást hallott, valahonnét jobbról. Fülelt. Rekedtes, torokhangú ordítás- és sírásfoszlányok szakadoztak bele az erdő természetes neszeibe, hogy mivé lett végtére a bosszú, és hová lett minden remény, és oda a halál, még azt is elvették tőle, így vénségére…
Amilyen becsületes ember volt a kubikos, olyan szörnyen kíváncsi is. Hiába, egyszerű lélek volt. Elindult hát a vinnyogásba fúló kiabálás irányába.
Először egy régen leégett kúria romjára lelt, aztán, ahogy tovább kémlelt a hangok irányába, meglátta az ősi, elhanyagolt családi kriptát, amellett pedig a vénembert, aki térden csúszva tépte a haját, emberi végtagokat meg csontokat lóbált, azokat dobálta szanaszéjjel, és mindeközben üvöltözött és bőgött, összefüggéstelenül ugyan, de annál magafeledtebben.
A kubikosnak a látványtól egész elborult az agya.
– Azt a démon kergette mindenit! – fortyant fel eltorzult arccal. – Hát már a sírban se nyugodhasson az ember? Hullagyalázó!
Azzal ledobta válláról batyuját, és meglengette az ásót. Nekifutásból csapta vele tarkón az öreget, aki arca borult… és úgy maradt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése